Béres László amerikai színekben öttusázott a szöuli olimpián

Egy világpolgár Oszakából

Igazi, hamisítatlan világpolgárnak mondhatja magát Béres László, akinek Oszakában van a munkahelye, San Antonióban az otthona, Budapesten él a kislánya és – jobbára – Bécsben az édesanyja. A korábbi többszörös amerikai bajnok, olimpikon öttusázó tizennégy évesen, félárva gyermekként került édesanyjával Amerikába, ahol a texasi San Antonióban folytatta az itthon – a legendás Balczó Andrásék társaságában – megkezdett sportpályafutását. Az öttusa mellett az amerikai hadseregben szolgált, és segédkezett édesanyjának a San Antonió-i magyar vendéglõjük vezetésében, miközben versenyzõként bejárta a nagyvilágot. Pályája csúcsán azonban súlyos betegséget kapott, amely derékba törte sportolói karrierjét. Ezután néhány évig vállalkozóként tevékenykedett Budapesten, míg jelenleg az Olimpikonok Világszövetsége oszakai irodáját vezeti, de távlati tervei elõbb-utóbb újra Európába szólítják.

Béres László 1958. június 20-án született Magyaróvárott. Még elsõs kora elõtt költöztek fel Budapestre. Sajnos éppen akkor halt meg az édesapja. Édesanyja ki is vette az iskolából, és újból kezdte az elsõ osztályt.

– Édesapám agrármérnök volt, szegény családból származott Zala megyébõl, de az akkori idõkben magas pozícióig jutott. Apu sokáig nagyon hiányzott, anyu egyedül nevelt Pesten. Tanár volt, majd bekerült a Mafilmhez. Az öttusát Benedek Gábor keze alatt kezdtem a Szigeten, majd amikor kiszerzõdött Nyugat-Németországba, én is átmentem Csepelre, ahol Benedek Feri bácsi keze alatt, Balczó András és Villányi Zsigmond környezetében cseperedtem. Balczó volt a példaképem, s életem egyik legnagyobb élménye volt, hogy a Deák térnél lévõ vívóteremben az övé mellett volt a szekrényem. Késõbb jó barátok lettünk.

Nos, Balczó 1972-ben nyert egyéni olimpiai aranyérmet, éppen abban az évben, amikor Laci gyerek az édesanyjával kivándorolt Amerikába.

– Kezdetben nem éreztem jól magam az újvilágban – említi –, mert a nyelvet nem beszéltem, és itthonról hiányzott a baráti kör meg persze a sport is. A legrosszabb az volt, hogy Amerikában egyáltalán nem ismerték az öttusát. Chicagóban, ahol laktunk, úgy kellett mindenkinek elmagyarázni, hogy mibõl áll ez a sportág. Szerencsére anyukám nagyvonalú volt, mert azt mondta: édes fiam, ha neked annyira fontos ez a sport, akkor oda költözünk, ahol lehet öttusázni. Idõközben megtudtam, hogy a texasi San Antonióban van az amerikai öttusaközpont.

A bázist a hadsereg finanszírozta, és aki az országban komoly szinten akart öttusázni, az elõbb-utóbb ott kötött ki. A fiatalember számára azért volt különösen érdekes város San Antonio, mert az összes olimpikont, válogatott öttusázót ott találta egy „kupacban.”

– Anyuval 1975-ben költöztünk le Texasba – folytatja. – Megtaláltam az öttusát, és ezzel sínre került az életem, de édesanyám nehéz feladatra vállalkozott. Chicagóban feladta a jó filmstúdióbeli állását, míg San Antonióban, a hatvan százalékban mexikóiak által lakott városban a nõi egyenjogúság még nem volt olyan kézenfekvõ, mint a fejlettebb északi államokban. A helyiek azt sem nézték jó szemmel, ha egy hölgy vállalkozni kezdett. Anyu ennek ellenére a város történelmi negyedében nyitott magyar vendéglõt. Kis idõ múlva a Budapest éttermet már Amerika egyik legjobb magyar vendéglõjének nevezték. Nagyon imponált a vendégeknek, hogy a központból fiákeres lovas kocsikkal hoztuk ki õket. Számomra nem okozhatott gondot a lovak betanítása…

Idõközben a tehetséges öttusázóként számon tartott Béres László az érettségi után belépett az amerikai hadseregbe, amely a munkalehetõség megadásával támogatta a versenyzõket.

– Nem csak afféle díszkatonák voltunk, hanem tényleg meg kellett tennünk a magunkét a hadseregben – említi. – Kiképzõ altiszt voltam, aki fizikailag készítette fel az újoncokat a katonáskodásra.

Béres László az utánpótlás-korosztályokban elért nemzetközi sikerei után 1989-ben felnõtt amerikai bajnok lett.

– A bajnoki címem mellett sokszor voltam ezüstérmes – említi –, mert az egyéni és csapatvilágbajnok Robert Nieman, vagy a csapatvilágbajnok Michael Burley rendre megelõzött.

Érdekesség, hogy Nieman és az amerikai csapat az 1979-es budapesti vb-n jutott fel a csúcsra. A nagy öregek mellett azonban a fiatal magyar fiút a legkiválóbb tehetségként tartották nyilván Amerikában.

– Ahhoz képest, hogy az angol nyelvet már Amerikában tanultam meg, az akcentusom sohasem tûnt el – említi. – Igaz, otthon mindig magyarul beszéltünk. A környezetemben mindenkinek tetszett, hogy én vagyok a magyar csodagyerek, és a történelmünket, kultúránkat mindig igyekeztem reklámozni. Ezt a fórumot a magyar vendéglõnk tökéletesen megadta. A Budapest étterem afféle búcsújáró hely volt, ahová mindenfelõl jöttek a magyarok, hiszen azon a környéken nem lehetett hasonlót találni.

Béresék fiákerei a városlakók körében is jókora feltûnést keltettek, így a San Antonió-iak is felfedezték a vendéglõt. Nagyon sok bemutatót, magyar kulturális programot rendeztek a Budapest étteremben, s a városban megforduló hazai mûvészeket, tánccsoportokat is vendégül látták és mindenben segítették.

– A világbajnok és olimpiai ezüstérmes Regõczy Krisztina, Sallai András jégtáncospár például egy jégrevüvel érkezett a városba – említi –, és mindkettõjükkel összebarátkoztunk. András annyira szerette a magyar konyhát, hogy amíg San Antonióban voltak, egész nap nálunk töltötte az idõt. Kiváló festõ lévén gyönyörû tájképpel ajándékozott meg bennünket.

Idõközben Béres László 1979-tõl az Egyesült Államok junior-, majd felnõtt válogatottjával több, mint egy évtizeden át minden vb-n, sõt az 1988-as szöuli olimpián is részt vett.

– Az elsõ felnõtt világbajnokságom 1985-ben volt Ausztráliában, ahol csapatban ötödikek lettünk, amely nagyon jó eredménynek számított – említi. – Ez volt egyébként a legjobb eredményem a felnõtt világbajnokságok során. Az 1988-as szöuli olimpián csapatunk tartalékja voltam.

Amikor Béres Lászlót arról kérdeztük, hogy vajon mire vitte volna a hazai mezõnyben, úgy vélte, hogy itthon is az élvonalba küzdötte volna magát.

– Martinek Jánossal, Mizsér Attilával és Fábián Lászlóval voltam egy korosztályban, és minden nagy világversenyen találkoztunk – említi. – Mizsérrel egyszerre kezdtük el a nemzetközi versenyzést. Az 1979-es junior vb-n õ negyedik volt, én nyolcadik. Futásban megvertem, úszásban hasonló eredményt értünk el. Õk hárman késõbb olimpiai és világbajnoki aranyérmeket nyertek, míg nálunk – különbözõ okokból – elmaradtak ezek a kiemelkedõ eredmények. Más körülmények között készültünk fel, én dolgoztam, így a hadseregben végzett munkámat és az egyéb kötelezettségeimet kellett összeegyeztetnem a versenyzéssel.

A rengeteg befektetett munka azonban így is beérni látszott. Béres Lászlónak 1989-ben jött el a legjobb éve.

– Úgy érzem, hogy a világversenyek és az olimpia tapasztalatai hatására akkor váltam érett versenyzõvé - említi. - Abban az évben nyertem meg elsõ ízben az amerikai országos felnõtt bajnokságot, és a nemzetközi versenyeken is sorra gyõztem. A csapattársaim is úgy értek be mellettem, hogy azt éreztük, most már egy világbajnokságon vagy egy olimpián is nagy eredményt tudnánk produkálni. A munka igazi gyümölcsét azonban nem élvezhettem, mert 1990 elején rákos daganatot találtak a szervezetemben, amely keresztülhúzta az elképzeléseimet. A gyógyulásom után még visszatértem a versenypályára, de a kiújuló betegség végképp betette a kaput... A társaim az 1992-es barcelonai olimpián egy fiatal sráccal kiegészülve érték el a negyedik helyezést, számomra viszont ott marad az örök kérdés: mi lett volna, ha…?

Béres László az 1989-es budapesti világbajnokság után ismerkedett meg Simkó Andreával, a magyar aerobic és fitnesz kiválóságával, akivel összekötötték az életüket.

– Andrea nagyon kedves és bátorító volt, mert kijött hozzám Amerikába, segített, hogy túléljem a betegséget. 1992-ben összeházasodtunk, és hazaköltöztünk. 1994-ben született gyönyörû kislányunk, Vivien. Itthon vállalkozásba kezdtem, amerikai sportruházatot forgalmaztam. Nem volt könnyû a helyzet, mert a vámok és a forint árfolyam-ingadozásai alaposan megnehezítették a dolgomat. Késõbb a NATO-nak is dolgoztam, majd 1999-ben úgy döntöttünk, hogy visszaköltözünk San Antonióba.

A texasi szürke hétköznapok azonban szétzilálták a család életét.

– Érdekesség, hogy Andrea kardoskodott leginkább amellett, hogy menjünk vissza Amerikába – említi László. – Ott viszont egyre jobban hiányzott számára a megszokott családi, baráti, sporttársi, ismeretségi kör, míg az új környezetében képtelen volt jól érezni magát. Ezért döntött úgy, hogy a gyermekünkkel visszatér Budapestre. Én viszont már nem jöhettem, mert az amerikai öttusa-szövetség menedzsere voltam, és közeledett a 2000-es sydneyi olimpia, ahol aztán egyik hölgyversenyzõnk ezüstérmes volt, a másik pedig negyedik helyen végzett.

Aztán új elnök jött, és Béres László búcsút intett a szövetségnek, de a sporttól mégsem távolodott el.

– Schmitt Páltól, az Olimpikonok Világszövetsége elnökétõl tudtam meg azt, hogy kell nekik egy ember Oszakába, mert a japán nagyváros erõsen támogatja a szervezetet. Oszaka pályázott a 2008-as olimpia megrendezésére, amelyet végül Peking kapott meg, de a japánok továbbra sem akartak kikerülni a körforgásból, és kérték, hogy a szervezet nyisson a városban egy regionális irodát, amelyet õk finanszíroznak, vezetõként viszont szeretnének egy olyan olimpikont, aki benne van a nemzetközi vérkeringésben. Így aztán 2001-ben én kerültem oda.

Azóta Béres László nem is két-, hanem legalább „négylaki” életet él: Oszakában van a munkahelye, Amerikában az otthona, míg édesanyja Bécsben, kislánya pedig Budapesten lakik, így a kiváló sportember gyakran indul szinte „világkörüli” kirándulásra.

– Magyarországon fõleg a sportkapcsolataimat ápolom – említi –, annál is inkább, mert az elnökünk, Schmitt Pál Budapesten lakik. A Magyar Olimpiai Bizottságnál mindenkivel jó viszonyban vagyok, sokat dolgozunk együtt a különbözõ nemzetközi sporteseményeken, így például az olimpiák ideje alatt. A régi öttusázók közül szorosabb a kapcsolatom Fábián Lászlóval, aki az Olimpiai Bajnokok Klubjának alelnöke. Olykor magyar olimpikonokat is kiviszünk Oszakába az ottani eseményekre.

Béres László elmondta, hogy Oszakában nem ismeretlenek a honfitársaink, hiszen a város egyetemén magyar szak is mûködik.

– Hogyan érzem magam Japánban? – kérdez vissza. – Hát, jól! Pedig az európai ember számára a felkelõ nap országa különleges világ. A japánok felfogása, elképzelései, hagyományai olyannyira eltérnek a miénktõl, hogy kell egy kis türelem hozzájuk, amíg megértjük õket. De én rugalmas vagyok, és megszoktam a szokásaikat.

A jövõbeli terveirõl Béres László így vall:

– Szeretnék elõbb-utóbb visszatérni Magyarországra, vagy legalábbis Európába, fõleg azért, hogy minél többet lehessek édesanyám közelében, aki ideje nagy részét már Bécsben tölti. A házunkat kiadható állapotba akarjuk hozni. A kis panzióhoz, amely Bécs egyik legszebb részén található, szeretnénk hasonlót nyitni Magyarországon is. Egy nagy fitneszközpontot is tervezünk, amely kemény dió lesz, mert olyan centrumot képzelek el, amilyen még nem létezik Magyarországon. Rengeteg jó ötletet látok a nagyvilágban, és ezeket szeretném minél jobban hasznosítani.