Jakab György csontfaragásainak Damaszkuszban is a csodájára jártak

Fába véste Jézus keresztútját

Tizenegy Árpád-házi királyunk portréját faragta a tizenegy méteres lobogótartóra

Fába faragta Jézus keresztútjának stációit. Gyerekkorában a nagy író, Tamási Áron térdén lovagolt. Elvégre rokonok voltak. Jakab György a székelyföld szívében lévõ Farkaslakán tanulta meg a fa- és csontfaragás mûvészetét. A hírhedt securitate zaklatásai elõl 1990-ben települt át Magyarországra. Családjával Miskolcon kezdett új életet, míg jelenleg Pomázon él és alkot. Damaszkuszi útján hû maradt önmagához, és az óváros faragott kapuin felfedezte a székely kapuk jellegzetes indamotívumait. A kiváló népi mûvészek ma már fogyatkozóban vannak, de – mint említi – addig, amíg székely ember lesz a földön, addig fafaragók is lesznek.

A csodálatos székely kapuiról, míves kopjafáiról és finoman megformált csontfaragásairól ismert Jakab György 1950. szeptember 24-én született Farkaslakán, a Székelyföld szívében, jómódú gazdálkodó családban. A Jakabok 1607-ben Rákóczi Zsigmond fejedelemtõl kapták a nemességet, azaz lófõszékelyek lettek. A fiú a családban egyedüli gyerek volt, de nem kényeztették el, mert sok volt a birtok, korán meg kellett fognia a munka végét. Apai nagyanyja, Tamási Erzsébet a híres falubeli író, Tamási Áron unokatestvére volt.

– Nagyon sokszor találkoztam Áron bácsival, aki ránézésre nagyon komoly embernek tûnt, de a huncutkás mosoly ott húzódott a szája szegletében – említi. – A faluban mindenkinek köszönt, és az egyszerû emberekkel is olyan tisztelettel beszélt, mintha a tulajdon szüleihez szólna. Mindig egy notesszel járt, s ha régies, félig-meddig már feledésbe merült szavakat hallott a falubeliektõl, rögtön feljegyezte azokat, és rendbe felhasználta a mûveiben. Szóval, látszott, hogy közénk tartozik.

– Áron bácsi akkoriban már Budapesten élt, de minden hazalátogatása alkalmával felkereste a nagyapámékat – folytatja. – A másik, az anyai nagyapám, Márton Simon az író padtársa volt az elemi iskolában, és sírig tartó barátságban álltak. Egy-egy látogatás alkalmával sokat lovagoltam Áron bácsi térdén. Megmaradt a fülemben, hogy Farkaslakára érve mindig azt mondta, hogy „hazajöttem”, majd búcsúzáskor, mikor indult Budapestre, akkor azt mondta, hogy „megyek vissza.” Élete végéig kötõdött a szülõfalujához.

Ilyen környezetben Gyuri gyermekévei is izgalmasan teltek. Az a világ, amelyrõl Tamási Áron is írt, számára a valóság volt.  Idézi a székely mondást, amely szerint „porból lettünk, fából élünk…”

– Kapcsolatom a fával még gyermekkoromban kezdõdött – említi –, amikor életre szólóan elköteleztem magam a faragással. A népi díszítõ motívumok használatát a szé-

kelykeresztúri tanítóképzõben végzett kiváló tanáraimtól, Varga Károlytól, Jakab Ferenctõl és Pál Árpádtól sajátítottam el. A csontfaragás technikáját unokabátyámtól, dr. Jakab Zsigmond állatorvostól tanultam.

A fiatalembert az érettségi után felvették az egészségügyi fõiskolára, ahol általános szakon államvizsgázott, majd röntgenaszszisztensi és fõasszisztensi szakvizsgát tett. A szakmájában dolgozott, de a mûvészi álmait sem feledte.

– Szerencsére a keresztapám kõfaragóként segédkezett Szervátiusz Jenõnek és Tibornak, amikor a hetvenes évek elején Tamási Áron emlékmûvét készítették. Már meglett fiatalember voltam, segíthettem a munkában, amely azt jelentette, hogy le kellett „takarítani” a dombormû alapjául szolgáló követ, de eközben Jenõ bácsitól eltanultam a dombormûkészítés technikáját. Késõbb, 1977-79 között elvégeztem a Csíkszeredai Népi Mûvészeti Iskola fafaragó és faszobrász szakát, Ferencz Ernõ szobrászmûvész osztályában.

A csontfaragást egy kicsit késõbb kezdte: elsõ mûve 1982-ben Tamási Áron portréja volt.

A mûvész idõközben családot alapított. 1974-ben házasodott össze feleségével, Judittal, és 1976-ban született egyetlen gyermekük, Csilla Kinga. Az életük nem volt könnyû, mert a családfõ a hetvenes évek végétõl a hírhedt securitate megfigyelése alatt állt.

– Az volt a bûnöm – említi –, hogy 1978-ban, a nyugat-németországi utam során kicsempésztem a korábban disszidált barátaim hivatalos okmányait, amelyekkel a családegyesítésüket intézhették. Ezzel teljesen elástam magam. Megfigyelés alá vontak, soha többé nem engedtek utazni, és mint a „ref-eseket”, hetente hívtak be a rendõrségre. Akkor sem lettem „népszerûbb”, amikor a nyolcvanas évek elején elkészíttettem az elsõ zekémet, azt a szép, vitézkötéses posztókabátot, amely manapság már nagy-nagy divat, de akkoriban ez még szálka volt a hatóság szemében. Amikor az új zekémben megjelentem Csíkszereda fõutcáján, mindenki elszörnyedt, és az anyósom is azzal kedveskedett: „ha elvisznek a börtönbe, a zekéd majd jó lesz az apósodnak autót szerelni!”

Nos, börtönbe nem került, de a titkos- és a kevésbé titkos rendõrök továbbra sem hagyták békén. Mûvészetében a balladák világa felé fordult, ahol sok gondolatot ki tudott fejezni a jelképek nyelvén, amelybe a hatóságok nem tudtak egykönnyen belekötni. A közönség persze értette ezeket a finom utalásokat, és kedvelte a mûvészetét. 1985-ben, a mádéfalvi veszedelem emlékére készítette el azt a székely feszületet, amelyre mind a mai napig büszke. A barátai ennek kapcsán gyakran kérdezgették: „mi van, még mindig nem vittek el…?”

Nem, nem vitték el, de legkedvesebb mûveit sohasem állíthatta ki a szülõhazájában. Hamarosan torkig lett a zaklatásokkal, és 1986-ban beadta a család áttelepülési kérelmét. No, de ez sem ment egykönnyen…

– Egyetlen cél lebegett elõttem, hogy a családomnak, az egyetlen lányomnak többet nyújtsak: tudjon tanulni, emberhez méltóan boldogulni – említi –, és ezt a bizottság elõtt sem rejtettem véka alá. Harminckétszer citáltak a testület elé, amely leginkább az inkvizícióra emlékeztetett. De velük szemben is kemény voltam. Útlevelet nem is kaptam, erre a rendszerváltásig kellett várnom. 1990-ben kaptam meg a várva várt okmányt, de Farkaslakán felkértek polgármesternek. Azt feleltem, nem azért vártam négy évig az áttelepülésre, hogy azt most visszavonjam. A romániai viszonyokról ekkor hagyta el a számat ez a mondat: „a kutyát kicserélték, de a lánc maradt!”

Jakab György és családja végül 1990. május l-jén települt át Magyarországra.

– Az volt az egyetlen kikötésem, hogy hegyes vidékre telepedjünk le – említi. – Miskolcra költöztünk, ahová csak néhány bútort hoztunk magunkkal, és összesen 250 forinttal érkeztünk, ebbõl éltünk két héten keresztül. Hoztunk egy zsák krumplit és kukoricalisztet, abból fõztünk puliszkát. Egy idõs bácsi elõleg nélkül adta ki számunkra albérletbe a házát az Avason. Gyorsan állás után néztem, és a megyei kórház baleseti sebészetén kaptam munkát. A feleségem, aki állategészségügyi technikumot végzett, a húsiparnál helyezkedett el. Három mûszakos munkarendet vállalt, s én is éjjel-nappal ügyeletbe jártam, hogy egy kis pénzt összegyûjtsünk. Másfél év múlva – nagy kölcsönt a nyakunkba véve – megvettük az elsõ házunkat, amely igencsak lerobbant épület volt, de sok munkával felújítottam, és öt éven belül kifizettük minden adósságunkat. Néhány év alatt többre jutottunk, mint egész addigi életemben!

Idõközben Magyarországon, sõt az országhatáron túl is megismerték, megkedvelték Jakab György mûvészetét. A következõ években tárlatai nyíltak Miskolcon, Szerencsen, Budapesten, Burgenlandban és Münchenben is.

A mûvész, noha jól érezte magát Miskolcon, 2000-ben elhagyta az Avas alját, és Pomázra költözött. Miért?

– A lányunk a Külügyminisztériumban, a férje az Oktatási Minisztériumban kapott munkát – említi –, és megterhelõ volt minden héten vagy nekünk, vagy nekik oda-vissza 360 km-t utazgatni. Elhatároztuk, hogy közelebb költözünk Budapesthez. Újra csak az volt a kikötésem, hogy hegyek közé telepedjünk le. Nos, itt, a Pilisben, a gyönyörû környezetben otthonosan érzem magam. Pomázon már megismertek, kiállításaim is voltak a településen, és Budapest is közel van, könnyebben tudom kiállítani a mûveimet, és egyre több helyre meghívnak.

No, és amikor Damaszkuszba invitálták, nem fordult vissza félúton.

– Tavaly március 15-ére készítettem kopjafát a damaszkuszi magyar nagykövetség számára – említi. – Ekkor hívtak meg a szír fõváros képzõmûvészeti fõiskolájára, hogy mutassam be a csontfaragást. Ennek olyan nagy sikere volt, hogy a másfél órásra tervezett elõadás helyett három napig nem is engedtek el. Elkezdtem a faragást, és azt vettem észre, hogy egyre nagyobb a tömeg a hátam mögött. Mind a két szíriai tévécsatorna kivonult, és a három hétig nyitva tartó kiállításomat négyszer is bemutatták. Még Jordániából is érkeztek újságírók.

A damaszkuszi napokról egy érdekességgel is szolgál a mûvész:

– Vittem magammal négy kisebb elõkészített csontdarabot, s kiosztottam a hallgatók közt, hogy rajzoljanak rá valamit, s majd együtt megpróbáljuk kifaragni. A négybõl hárman szarvast rajzoltak! Megkérdeztem, honnan vették ezt az alakot, hiszen ott nincs szarvas a környéken, de nem tudtak válaszolni. Ekkor jutott eszembe az õsi eredetmondánk: õsapáink honnan is indultak el a csodaszarvas nyomában? Ezután már tudatosan szemlélõdtem az óvárosban, ahol a hatalmas faragott kapukon ugyanolyan indás motívumokat fedeztem fel, amelyek a székely kapun láthatók. Még a tulipánt is felfedeztem rajtuk! Nem csoda, hogy hirtelen nagyot változott a szemléletem.

A mûvész a festészettel is kacérkodott, de hát egy-egy székely kapu készítésekor háromkilós bunkóval üti-vágja a fát, míg a festés könnyed ecsetkezelést követel, így a kettõ együtt nem megy. Gyönyörû székely kapuja látható Fóton, de miskolci házát is azért vette meg egy fõorvos barátja, mert nem akarta, hogy más járjon ki-be az ott található míves kapun. Kopjafái láthatók a temetõkben, de Pomázon, a városháza elõtt is felfedezhetjük a faragását.

– A mûhelyemben látható egy 11 méteres, 60 cm átmérõjû tölgyfarönk, amelyre tizenegy Árpád-házi királyunk portréját faragtam, Szent Istvántól III. Endréig – említi. – Ezt a táltosok rendelték meg, azzal, hogy felviszik a dobogókõi kilátóba lobogótartónak, de a felállítására nem kaptak engedélyt. Az újabb terv szerint a menedékház elõtti szép tisztáson szeretnék majd felállítani a lobogótartót.

A clevelandi Amerikai Magyar Televíziótól identitásdíj elkészítésére kérték fel, és megfaragott egy nyitott szárnyú turulmadarat.

A faragáshoz Jakab György legszívesebben a gyümölcsfákat használja, de kedveli a juharfát is, amely könnyen faragható, míg az elõdök általában a puha hársfával dolgoztak. A mûvész szerint egyre nagyobb igény van a faragásra, hiszen az õsi magyar kopjafa viszszanyerte régi rangját és hivatását. Ha valahol, valakinek meg akarják õrizni az emlékét, ott kopjafát állítanak.

A mûvész szívesen elvinné a fa- és a csontfaragás hírét a nagyvilágban élõ magyarsághoz.

– Nagyon szívesen bemutatnám bárhol a munkáimat – említi. – Akár úgy, hogy kiállítást rendezünk a faragásaimból, akár úgy, hogy meghívnak, és bemutatom a technikát az érdeklõdõknek. Ha felkérnének, szívesen kimegyek bárhová, elkészíteni egy kopjafát vagy egy székely kaput, hiszen ennek révén jobban megismernének a nagyvilágban.

Megkérdeztük, lesz-e mûvész utánpótlás a családban, rokonságban…

– Remélem! – vágja rá a mûvész. – A nyolcéves Szabolcs unokámat már beoltottam. Kint él Damaszkuszban, s tökéletesen beszél arabul és angolul. Úgy érzem, jó keze van a faragáshoz, és igyekszem mindenre megtanítani, amit tudok. Az idén júniusban is itthon lesz a pomázi Magyar Vár Táborban, ahol a faragók munkáját irányítom.

Jakab György legutóbbi kiállítása a Magyar Kultúra Alapítvány budavári székházában volt látható, ahol a húsvét alkalmából Jézus keresztútjának stációit fából kifaragva láthatta a közönség.

Mûvészi hitvallásáról elmondta:

– Általában azt faragom ki, amit ébren megálmodok. De amikor egy különleges fában felfedezni vélem a szobrot vagy kisplasztikát, akkor csak a jó Isten munkájára segítek rá egy kicsit. A fának ugyanis lelke van, amelynek nagyságát a forma határozza meg, amihez hála Istennek nekem is lehet némi közöm, beleszólásom.

Utolsó kérdésünk így szólt: száz év múlva lesz-e még fafaragó a földkerekségen?

– Ha székely ember lesz, akkor fafaragó is lesz! – felelte erre.

Elérhetõségek:

Postacím: 2013 Pomáz, Gyöngyvirág utca 36.

Telefon/fax: 06-26-322895;  Mobil: 06-20-4987652

E-mail: siculus50@citromail.hu

www.csontszobrasz.hu