Komlós Attila, a  Határon Túli Magyarok Hivatalának elnöke szerint:

„A nemzet kövei szétszóródtak a világban, de eljött az ideje az összehordásnak!”

Velük együtt élve, partnerként, testvérként kell megoldani a gondjaikat

A nyugati magyarság köreiben, meg kell mondani õszintén, eddig nem sok vizet zavart a Határon Túli Magyarok Hivatala, s e megjegyzésben kétségtelenül benne van valamiféle pejoratív íz.  A világ messzi országaiba szétszóródott magyarság igazából alig ismeri ezt az intézményt, noha tevékenységéhez ezer szállal kötõdnek: ez a kormány meghosszabbított keze a határon túli magyarságot illetõen. Ez év elejétõl váratlanul, de nem indokolatlanul személyi váltásra került sor a hivatal vezetésében: Komlós Attila, a nyugati magyarok által ismert és elismert közéleti személy, lelkész, újságíró került az intézmény élére. Eddigi munkásságát ismerve, a nyugati magyarság bizakodással tekint az új elnök ténykedése elé - az American Hungarian Panoráma magazin jóval a választások elõtt készített vele interjút, s arra voltunk kíváncsiak, törekvései révén milyen változás várható a magyar-magyar kapcsolatokban.

Seb, a „nemzet arcán”

– Elnök úr, Ön több mint három évtizede gyakorló lelkész, kiváló újságíró, szerkesztõ, számos társadalmi szervezet vezetõje, tagja, csaknem húsz esztendeje kisebb-nagyobb mértékben részt vesz a határon túli magyarság sorsának alakításában…miért vállalta most el egy hivatal, egy politikai intézmény vezetését?

– Éppen ezért! Mert életemnek jelentõs részében szorosan kötõdtem sorsukhoz, s nem csak személyes kapcsolataimon át, hanem mindig valamiféle szervezet munkáján keresztül is. Például a nyolcvanas esztendõk közepétõl az erdélyi menekülteket segítõ egyházi munkacsoport alapító tagja és aktív közremûködõje voltam. Nem sokkal utána a Magyarok Világszövetsége fõtitkáraként, majd alelnökeként pedig az egész világ magyarságának a helyzetét ismerhettem meg egészen közvetlenül. De késõbb is, mind a mai napig megmaradtak a kapcsolataim, akár az Anyanyelvi Konferenciát, akár a különféle médiumokat említhetném, egyházi kapcsolataimról nem is szólva…Mint mindig, most sem kerestem ezt a kihívást. A szakmai véleményemre, tanácsaimra ez a kormány is igényt tartott, s felismerték azt, hogy hangsúlyváltásra, sõt stratégiaváltásra van szükség a határon túli magyarságot illetõen. Így kerültem elõtérbe, s kért fel a miniszterelnök a hivatal munkájának irányítására, én pedig igent mondtam, természetesen tudva, hogy rövidesen jönnek a választások, s ez a poszt is választásfüggõ…De ez a része a dolognak, mármint a saját helyzetem alakulása ebben a vonatkozásban nem igazán izgat, sokkal inkább fontosabbnak tartom, hogy a magyar kormány stratégiájának továbbra is fontos része legyen a határon túli magyarsággal való érdemi kapcsolattartás.

– Tény, hogy a mindenkori kormányok egyik legneuralgikusabb pontja: mit tud mondani a határon túl élõ ötmilliós magyarságnak és mit tesz értük?

– A konkrét válasz elõtt azt kell mondanom, hogy a határon túli magyarsággal való kapcsolattartásban mindig két ellentétes dolog keveredik: egy érzelmi megközelítés és egy nagyon is fontos racionális megközelítés. Nem lehet csak racionálisan nézni ezeket az ügyeket, és nem is lehet csak érzelmileg közelíteni… A kettõ sokszor ütközik egymással és ez feszültséget vált ki. Tele vagyunk vélt és valós sérelmekkel, tele vagyunk történelmi sebekkel, amelyek feltépése hihetetlen kaotikus helyzetet tudna teremteni, ezért ennek elkerülésére nagyon vigyázni kell. Mert ha sebet ejtünk „a nemzet arcán”, akkor ez, ha begyógyul is, örökre megmarad, s amikor tükörbe nézünk, látjuk. Ilyen seb maradt „a nemzet arcán”, átvitt értelemben a 2004.december 5-i kettõs állampolgárságról történõ népszavazás során. Amikor is egy olyan sajátságos csapdahelyzet jött létre, amelybe minden oldal mondhatni vakon belegyalogolt, s mindenki csak veszített rajta, de legfõképpen az igen érzékeny természetû magyar-magyar kapcsolatrendszer. Egy valamennyire is kiegyensúlyozott helyzetben ez nem történhetett volna meg.

A nemzeti felelõsség programja

– Mégis sok tanulságot hozott! Egy erõteljesebb odafigyelést a határon túli magyarságra, problémaérzékenységet, egy aktívabb kommunikációt, s konkrét döntéseket.

– A nemzetstratégia szerves része a határon túliakkal való törõdés, amit nem szabad különféle pártpreferenciák alapján kezelni. Nem lehet mindig csak az aktualitások, a különféle valós vagy kreált ügyek mentén foglalkozni velük, s fõként nem szabad a különféle politikai ambíciók eszközévé silányítani ezt a kapcsolatot! Hosszú távú, a realitások talaján és lehetõségén nyugvó alapokra helyezzük ezeket a törekvéseket. A kormány öt pontban határozta meg a nemzeti felelõsség programját. Ezek: a Szülõföld Programcsomag létrehozása, a honosítás méltányosságának és gyorsaságának biztosítása, a nemzeti vízum, az európai integrációs folyamat segítése a környezõ országokban, beleértve az ott élõ magyarság autonómiatörekvésének erkölcsi és politikai támogatását, s a határon túli magyarság státusának az alkotmányban való rögzítése. Mindebbõl az elsõ négy megvalósult, az utolsón pedig erõteljesen dolgoznak a szakemberek a határon túli magyar közösségek képviselõinek bevonásával. Azt szeretném, ha a jövõben a határon túl élõ nemzettestvéreink és Magyarország viszonya nem a megsegített és a megsegítõ viszonylatában létezzen, hanem a partnerség keretében. Vagyis ne úgy tekintsünk a határon túli magyarságra, mint egy megsegítendõ, állandóan támogatásokért folyamodó közösségre, hanem olyan testvérekre, családtagokra, partnerekre, akik velünk együtt élik meg mindennapjaikat. Az anyaországnak ebben nagy a felelõssége, de a család tagjainak is, hogy olyan társként tekintsenek õk is Magyarországra, mint akinek szintén lehetnek gondjai…

– Az európai integráció folyamatosan átrendezi a határon túliság fogalomkö-

rét, ennélfogva a tartalmát is...

– Így igaz, hiszen például gondoljunk arra, hogy Szlovákia és Szlovénia már az Európai Unió részévé vált, s az ebben a két országban élõ magyarsággal való kapcsolattartásunk, az ügyek intézése, az ottani magyarság közhangulatának alakítása korántsem hasonlítható a korábbi idõszakhoz. A csatlakozás küszöbén áll Románia és Horvátország, s ez a tény nyilván érinti majd az ottani magyarság helyzetét is. Ugyanakkor a Kárpátalján és a Vajdaságban még nem tudni, mikor kerül sorra az Európai Unióhoz való csatlakozás…mindezen tények azt jelentik, hogy nem lehet egységes tömbként kezelni ezt a kérdést, sõt meglehetõs differenciáltságot kell érvényesítenünk a mindennapok munkája során. Tehát a határon túli magyarság komplex fogalomként már nemigen létezik, hanem van erdélyi, felvidéki, vajdasági, európai, amerikai, stb. magyarság, mind sajátos problémákkal, és nekünk ehhez hozzá kell igazítanunk a mentalitásunkat, ügykezelésünket.

Miért tûnik kevésbé fontosnak

a nyugati magyarság?

– Amikor a határon túli magyarságról esik szó, bizony a nyugati magyarságra alig gondolnak, az õ helyzetükrõl, a velük való kapcsolatokról pedig egyáltalán nem hallunk a hivatalos politika fórumain… Nincs tisztában a mindenkori kormányzat azzal a szellemi, kapcsolati tõkével, amellyel a nyugati világ számos országában élõ, magukat magyar származásúnak valló emberek élnek? Nem a világhírességekre gondolok elsõsorban, a mindig említendõ Nobel- és Oscar-díjasainkra, a multinacionális cégek élén lévõ üzletemberekre, hanem a hétköznapi élet kiválóságaira, kötõdéseikre, kapcsolataikra az óhazához. Miért nem fontosak ezek Magyarországnak?

– Jogos a kritika, s magam az egyik olyan fontos területnek tartom ezt, amelyen feltétlenül változtatni kell! Meg kell mondanom õszintén, hogy a közvetlen határon túli aktuális kérdések mindig annyira lekötötték a figyelmet, az erõforrásokat, hogy erre már nem maradt sem idõ, sem ember, sem pénz. Noha itt egészen más jellegû problémák megoldásán kellene segítenünk. Az emigráció évtizedeiben olyan sok magyar szellemi, erkölcsi, társadalmi érték halmozódott fel, amelyre nagy szüksége van Magyarországnak. Ezeknek az embereknek a jó része szívesen jár vissza a hazájába, szereti és tenni kész érte. Nagy hiba, ha mi ezzel a kapcsolati igénnyel nem tudunk élni. Sõt, egy jelentõs részük, elérve a nyugdijkorhatárt úgy dönt, hogy hazatelepül, több tízezren vannak így. Az õ tapasztalataikra, az ország társadalmi, gazdasági életébe történõ bekapcsolódásuknak is meg kell teremteni a lehetõséget. Határozott szándékom, hogy a nyugati magyarsággal való széles körû kapcsolat kialakítását - amennyiben lehetõségem lesz rá - megvalósítom, s létrehozzuk ennek a szervezeti, személyi és anyagi felté-

teleit.

– Egy másik érdekes kérdés: a magyar nyelv és kultúra megtartása a nyugati országokban. Ennek egyetlen letéteményesei és ápolói az ott élõ magyarság.

– Távol az óhazától rendkívüli erõfeszítést kíván az ott élõ egyes embertõl, közösségektõl megõrizni a magyar nyelvet, kultúránk értékeit, miközben be kell illeszkedniük az ottani világ feltételrendszerébe. Minden elismerés azoké, akik arra törekszenek, hogy nem hagyják el nyelvünket, s minden nehézség ellenére gyakorolják, ápolják azt. Õk a magyar kultúra igazi „nagykövetei”, hiszen rajtuk keresztül alakítanak véleményt rólunk, magyarokról más nemzetek – ez az egyik legjobb és leghitelesebb országkép-, image-formálás hazánknak! És e téren is vannak tennivalóink jócskán. Például sokat segíthetnénk a másod-harmadgenerációs nemzedék magyar nyelv tanításában, a különféle kulturális rendezvények megtartásában, az óhaza felé irányuló széles körû kapcsolatok kialakításában. S egyáltalán, fontos lenne felmérni, feltérképezni a világ számos országában hol és mennyien élnek magyarok? Kik és mit csinálnak, társadalmilag hogyan rétegzõdnek? Milyen módon kötõdnek Magyarországhoz? Milyen kapcsolatot igényelnek? E kérdésekre kapott válaszok alapján, biztos vagyok benne, hogy egy szorosabb és érdemibb kapcsolat jöhetne létre.

– Ön személyesen is sokat járt a nyugati országokban. Az Amerikai Egyesült Államokban ösztöndíjas volt, s számos közösséget felkeresett, mint lelkész, közéleti ember és újságíró, jól ismerheti hát a kötõdésüket Magyarországhoz.

– Még a hetvenes esztendõk derekán, 1976–77-ben töltöttem egy bõ esztendõt New Jerseyben, a Princeton Universityn, s bejártam szinte egész Amerikát. Nagyon sok barátot, ismerõst, kollégát szereztem, s ma is számos kapcsolatom van velük. Ez a személyes kötõdés is arra kötelez, hogy a nyugati magyarság sorsát érdemben kezelje az ország. Fölsorolni is nehéz lenne, milyen sok jó ismerõs, mondhatom barátom van a nyugati országokban, csak néhányat hadd említsek: Bertalan Imre lelkésztársam, Hámos László, Papp László, Bánkuty Géza, Kossányi Miklós… és még hosszasan sorolhatnám a neveket. Bizony – a Biblia több ezer éves bölcsességét helyzetünkre alkalmazva – a nemzet kövei szétszóródtak szerte a világon, ezt így hozta történelmünk, a sorsunk. Ám úgy vélem, hogy immáron eljött az ideje nemzetünk kövei egybegyûjtésének is. És ne feledjük a Churchillnek tulajdonított bölcsességet sem: aki nem akar akkor cselekedni, amikor tud, az nem tud majd akkor cselekedni, amikor akar… Tehát nekünk is cselekednünk kell!                                   

Tanka László