Tar Sándor, floridai üzletember, tiszteletbeli fõkonzul pályafutásáról azt mondja:

„Ez jó mulatság, férfi munka volt!”

Igazán kalandos és sikeres életutat mondhat magáénak Tar Sándor, a Floridában élõ neves üzletember. Az egykori ludovikás fiatal tiszt a hadifogság után fával kereskedett, amíg „államosítás” címén ki nem penderítették Duna-parti irodájából. Ez az incidens is – a történelmi események mellett – hozzájárult ahhoz, hogy „tûzön-vízen” – sõt, igazi aknamezõn – át, meg sem állt Párizsig, ahol egyaránt volt grófi inas, vasalófiú és a híres Sorbonne hallgatója. A „fény városából” 1952-ben ment tovább Amerikába, ahol elektromos üzemek tervezése után jó érzékkel váltott a kereskedelmi pályára. Saját cége, az AMED, orvosi mûszerek világforgalmazásával szerzett nemzetközi hírnevet, s újszerû módszereket vezetett be az Egyesült Államok kereskedelmi életében, ezért többek között az amerikai elnök is kitüntette. Hosszú idõn át a Magyar Köztársaság miami tiszteletbeli fõkonzulja volt, s az elmúlt évtizedekben sokrétû tevékenységével erõsítette a magyarság nemzetközi hírnevét.

Kalandos életút a nagyvilágban

Tar Sándor Budapesten született 1922-ben. Tanulmányait a fõvárosi Toldi Ferenc, majd a békéscsabai Rudolf Reálgimnáziumban folytatta. A cserkészetben a hárshegyi õrsvezetõ altábor és tiszti tábor parancsnokaként szolgálta az ifjúság nevelését. Az olimpiai bajnok Pelle István tanítványaként szertornában a Magyar Torna Szövetség ezüstjelvénye mellett nyújtón KISOK-bajnokságot nyert.

Az érettségi után 1941-ben bevonult a hadseregbe, majd a Ludovika Akadémiára került, ahol 1944-ben huszárhadnaggyá avatták. Németországba vitték egy hadosztállyal, ahonnan német, majd angol amerikai hadifogság után 1946 nyarán tért haza. Sógorával fanagykereskedést indítottak.

– Eger környékén, Felsõtárkányban folytattunk erdõkitermelést – említi. – Körülbelül ötven kocsis hordta le az erdõbõl a fát, amelyet vagonokban szállítottunk Budapestre. Egyre jobban futott az üzlet, mígnem 1948 tavaszán, a Duna-parti irodámba berontott egy „csirkefogó”, aki rám förmedt, hogy pakoljak ki mindent a zsebembõl. Amikor ezt megtettem, rám rivallt, hogy „ki innen!” Ennyibõl állt az államosítás. Fel is út, le is út…

A kurta-furcsa eljárás után Tar Sándornak mindene odaveszett, amiért éveken át keményen megdolgozott. Ezek után jobbnak látta, ha távozik az országból.

– Az osztrák határ nem volt számomra ismeretlen – említi –, mivel elõzõleg már kétszer is megjártam „feketén” a Nyugatot: elõbb egy ezredes barátom fiát, majd egy másik ismerõsem gyermekét kutattam fel és hoztam haza Nyugatról; úgy járkáltam oda-vissza Ausztrián át Németországba a határokon keresztül, mint ahogy más lemegy a ligetbe sétálni. Fakereskedõ múltamból jól ismertem a csempészútvonalakat. Éjszaka, a sötét erdõn, veszélyes ingoványon átkelve sem tévesztettem el az irányt, s nem futottam bele a katonák karjaiba.

1948 május elsején, egy szál maga, üres zsebbel szökött át az osztrák határon. Zsákjában egy kis kolbász és pálinka lapult csupán, amelybõl késõbb egy kis pénzt kovácsolt.

A fiatalember Salzburgban a romok eltakarításánál dolgozott, de nem sokáig, mert várta Párizs, a fény városa.

– Párizsba is feketén, Svájcon keresztül jutottam ki egy régi katonatársammal – említi. – Még ma is megáll az eszem! Valahol Luxemburg fölött jártunk, amikor átértünk egy réten, és csak akkor pillantottam meg egy hatalmas táblát: „Vigyázat, aknamezõ!” A szerencse gyermeke vagyok, mert nem robbantam fel. Párizsba érni jó érzés volt, mert várt a barátom, s tudtam, hogy lesz hol aludnom, s lesz, aki segít az elsõ lépések megtéte-

lében.

Grófi szolgaként Párizsban

Négy évig élt Párizsban, ahol korántsem a város pompája várta.

– A kezdeti idõkben szó szerint éheztem – említi. – Elmentem egy katolikus segélyegyesülethez, ahol álláshoz segítettek: Saint-Germainben, egy kopott grófi kastélyba kerültem, urasági inasnak. Havi öt dollárt kaptam, s minden nap reggel héttõl éjjel tizenegy óráig talpon voltam, mert a gróf állandóan vendégeket fogadott. Akkoriban még a franciáknál is jegyre adták az élelmiszert, de nálunk mindig volt harapnivaló. Felvettem a fehér kabátot, és kiszolgáltam a vendégsereget. Üres zsebbel, üres hassal bandukoltam, és a gazdáim is megalázó helyzetekbe hoztak. Egyik alkalommal a grófnõ leszidott, hogy miért nem adtam enni a koldusnak, mire azt feleltem: drága madame la contess, elõbb a szolgájának adjon elegendõ ételt, s utána a koldusnak.

Nem is folyhatott ez így sokáig... A fiatalember beiratkozott a Sorbonne egyetemre, majd egy régi emigráns szabómester kitanította a ruhavasalásra. Hét közben villamosmérnöknek tanult, a hét végén pedig 12 órás mûszakban vasalt. Két nap alatt több pénzt keresett, mint a francia gyári munkás egy egész héten. A gyerekkori latintanulmányok jóvoltából, az egyetemen hamar elsajátította a francia nyelvet, amely megkönnyítette a dolgát.

– Érdekesség, hogy Franciaországot a romantikus szerelmek hazájának nevezik – említi –, ennek ellenére a Párizsban töltött négy év alatt nem volt francia barátnõm. Egy szerelmem volt, egy aranyos filippínó lány, a püspök unokahúga. A vasalási munkát lengyel zsidóktól kaptam, akik nagyon rendesek voltak hozzám, otthont adtak a számomra, és még jidisül is megtanultam tõlük. Szóval, akik jót tettek velem és akiktõl szeretetet kaptam, külföldi emberek voltak.

Tar Sándor a kevéske szabadidejében sem tétlenkedett: alakított egy öregcserkész-csapatot, a Magyar Harcosok Bajtársi Közösségének elsõ ifjúsági csoportját, majd színészekbõl regös-tánccsoportot szervezett, amely sikerrel szerepelt a párizsi rádióban és több színházi elõadáson. Részt vett a Szétszórt Csillagok címû képes magyar havilap szerkesztésében - ahol kivándorlása kalandos történetét is megjelentette -, és utolsó párizsi éveiben a Magyar Cserkész Szövetség franciaországi képviselõje volt.

Tíz dollárral irány Amerika!

Négy év után élete nagy vágya is beteljesült, hiszen várta Amerika, az ígéret földje…

Tar Sándor 1952 novemberében, tíz dollárral a zsebében, menekülteket szállító hajón érkezett az újvilágba. Chicago mellett, egy kisvárosban, Aurorában kezdett új életet, ahol édesapja egyik régi barátja segítette az elsõ lépéseit. Említi, hogy a városkában találkozott Eisenhower elnökkel is. Az új magyar jövevény – annak rendje-módja szerint – szerszámgyári munkásként kezdte pályafutását. Angolul még a gimnáziumi évekbõl tudott, így könnyebb volt a beilleszkedése. Eckhardt Tiborral és másokkal megalakította a Magyar Helikon Társaságot, majd 1954-ben feleségül vett egy szép mexikói lányt, és beköltöztek Chicagóba.

A munka mellett beiratkozott a De Paul egyetemre, ahol külkereskedelmet tanult. A szakmai sikerek elsõ állomása az volt, amikor nagy áramfejlesztõ telepeket tervezett az Edison, Laramore-Douglas, Sargent & Lundy mérnöki irodáknál, majd a Sola Electric Co. már exportmérnöki állásban alkalmazta. Kis idõ után exportigazgatóvá nevezték ki. A vállalat termékeit nagy sikerrel értékesítette szerte a világon, Mexikóban, Dél-Afrikában gyárakat is létrehozott a Sola Electric számára, ezek ma is eredményesen mûködnek.

Üzletemberként az aztékok földjén

A szakmai pálya újabb állomása volt, amikor a Milwaukee-ban mûködõ Basic Product Corporation felkérésére elvállalta a cég új, nemzetközi divíziójának a megszervezését, irányítását. A cégtõl végül alelnökként búcsúzott, amikor 1961-ben megalapította saját vállalatát American Medical Development Corporation (AMED) néven, DEamelynek keretében orvos sógora ajánlására orvosi mûszerek világkereskedelmével foglalkozott.

– Cégünk gyorsan növekedett – említi. – Elsõ lépésként irodákat nyitottam Mexikóban, El Salvadorban, Hondurasban, Guatemalában és a távoli Thaiföldön. Magas mûszaki színvonalú orvosi mûszerekkel kereskedtem. Sikerült felépítenem Latin-Amerika elsõ plasztik injekciós tûket gyártó üzemét Mexikóvárosban, és ekkor átköltöztünk az aztékok földjére. Számtalan kiállítást szerveztem Közép- és Dél-Amerikában, Európában, valamint a Távol-Keleten. A magyar Medicor céget is képviseltem, sõt a vállalat egyik volt mérnökét is alkalmaztam.

Persze, a magyar nem lenne magyar, ha nem keresne a kákán is csomót.

– A Medicor képviselete miatt nagyon nehéz harcokat kellett megvívnom – említi. – Magyarországon ugyanis akkoriban még a szovjet tömbhöz tartozott, és itt rám sütötték, hogy „eladtam a lelkemet a kommunisták pénzéért”. Pedig ekkoriban akár egy tucat kórházi berendezéseket gyártó világcéget is képviselhettem volna, tehát a megélhetésem miatt nem volt szükségem a Medicorra.

– Hm, érdekes epizód volt – folytatja. – A mexikóvárosi irodámban ültem, s egyszer csak megjelent két fiatalember, akik szörnyen rossz spanyolsággal kezdték mondani, hogy nagyon hálásak lennének, ha az AMED képviselné a Medicort, mert már nagyon sok jót hallottak rólunk. Azt feleltem: fiúk, miért nem beszélünk magyarul? És egyszer csak elkapott egy mindent átható magyar hazafias érzés, amilyet addig még soha nem ismertem és elvállaltam a képviseletüket. Attól kezdve egyre gyakrabban jártam haza Magyarországra, s vendégemként vittem magammal több ország egészségügyi minisztereit, a társadalombiztosítási vezetõket, akiket megismertettem az ország szépségeivel és nehézségeivel egyaránt.

Elismerés az elnöktõl

Ebben a mozgalmas idõszakban Tar Sándor a gazdasági kapcsolatok élénkítése érdekében fontos amerikai gyárosok részvételével, kereskedelmi küldöttségeket vezetett. Az AMED cégrõl gyakran jelentek meg újságcikkek, tanulmányok az Egyesült Államok neves lapjaiban, de Russel Baker, a híres Baker-McKenzie világcég alapítója is példaképpen emlegette az AMED-et.

Tar Sándor újszerû kezdeményezéseivel úttörõ szerepet játszott az Egyesült Államok külkereskedelmében. Munkássága elismeréseként az amerikai elnök az „E” Awardot adományozta számára, de az amerikai kormány elismerésén túl, külföldi államelnököktõl, miniszterektõl, polgármesterektõl is kapott kitüntetéseket.

Az idõ azonban eljárt, így Tar Sándor is visszatért az Egyesült Államokba, ahol a magyar kormány felkérésére tizenkét éven át önzetlenül ellátta a miami tiszteletbeli fõkonzulátus vezetését. A tapasztalt vállalkozó a magyarság civil diplomatájaként segítette hazánk külhoni képviseletét. Kapcsolatrendszerét, tapasztalatait, a magyar turizmus, a külföldi befektetések, gazdasági kapcsolatok bõvítésére használta.

Tar Sándor évtizedeken keresztül erõsítette a magyarság jó hírnevét a nagyvilágban, s mostanság visszavonultan él a floridai Sarasotában. Kezdeményezésére több országban is magyar utcanevekkel találkozhatunk. Neki köszönhetõen létezik a Calle Hungaria, Calle Budapest, Calle Franz Liszt és a Cardinal Mindszenty Street, de folytathatnánk tovább…

– Magyar ember lévén csak a kötelességemet teljesítettem – említi Tar Sándor. – Egész életen át, hû akarok lenni cserkész-gyermekkorom óta vallott nézetemhez, amely szerint egyszer majd úgy akarok elmenni, hogy elmondhassam:

„Köszönjük Isten! áldomásaidat, / Ez jó mulatság, férfi munka volt!” – idézi (kissé átalakítva) Vörösmarty Mihály örökbecsû gondolatait.