Az író önvallomása életéről

Beszélnem kell, s tanítva tanulok

–  erre már gyerekfejjel rájöttem. Gazdag család voltunk akkoriban, s bár az államosítás mindent elvett tőlünk, mégis megmaradt a legfontosabb: a lelki gazdagság, a tanulásra való ösztönzés a szülőktől, a szigorú fegyelem, a munkára nevelés, a tisztelettudás, s bennem a tanulás utáni vágy. Szegénysorú és cigány gyerekeket korrepetáltam, s amikor a családfenntartás és házimunka a nyakamba szakadt tízévesen, társaimat segítve tanultam meg magam is az anyagot. Hát így kezdődött.

Osztályfőnököm látta meg bennem a tanítói őstehetséget, s azt mondta, ha más pályát választanék is, örökké tanítani fogok.

Meghurcoltatások és a Rákosi-rendszer után ‘56-ban igazi forradalmárnak éreztem magam, nagy íróink, költőink útját választottam követendő példaként. Írtam, mert így öntöttem ki lelkemet, éltető elememmé vált a szavak világa.

Dacára, hogy korán férjhez mentem, szültem, a tanulást soha nem szakította meg semmi. Terhesség alatt csak arra gondoltam, fiam már abban a kis burokban magába fogja szívni mindazt, amit érzek, legfőképp a tudáséhséget, a könyvek szeretetét. (Így lett.) Tíz nappal a szülés előtt jól vizsgáztam. Majd egyik kezemben tartva fiamat, szoptattam, másikban a főzőkanál, s egy lábos tetején a könyv. 

Férjem is végtelen szorgalmas volt, nagyon sokat tanultunk és táncoltunk együtt. Nem vita nélkül, ezt hozzáteszem.

Pécsett a magyar és orosz szak elvégzése után csak néhány évet tanítottam iskolákban, mert számomra szűknek bizonyult a falakkal zárt légkör, nem érezhettem szabadnak magam. Szárnyalni akartam. Ezért lettem filmrendező a MAFILM-ben, a Nemzetközi Stúdióban, állandóan külföldi stábbal asszisztensként munkálkodva. Itt született az a felismerés, hogy tizednyi keresetért dolgozunk többet, mint a nyugatiak értékes valutáért. Egy ebédmeghívás viszonzását egy heti koplalás előzte meg. A márkáért és dollárért minden zárt kapu kitárult.

Férjem a magyaróvári sortűznél súlyosan megsérült, és 34 évesen meghalt. Lacink 6 éves volt. Háromhónapi sírás után realizáltam a valóságot, s kezembe vettem életem útjának további tervezését, egyedül a gyerekkel, a gyermekért. Úszás, lovaglás, majd öttusa Balczó árnyékában Budapesten, jó iskola, jó tanárokkal (Váci utca), privát nevelő, Újházi Zsigmond nyugalmazott ezredes a Ludovikából, jó edzők, ragyogó, intelligens baráti kör. Életünk sínen volt megint, de fel kellett rúgnom.

Anyámtól, aki Bécsben élt, s akitől 1956 decemberében hazajöttem, mondván, a megtorlás után lesz egy kiegyezés, mint anno... azt hittem, elég nagy cirkuszt csaptunk, csak lesz valami pozitív eredménye... volt is, de nem elég és megkötötten lassú.

Anyám nem kapott vízumot az esküvőnkre, az unokája születésétől eltiltotta az átkozott politika. A férjemet már egyszer kiengedték, csak egyedül, s együtt a gyerekkel 1971-ig kellett várnom. Akkor viszont azt mondtam, egy életben nincs még 15 évi várakozási időm.

Életem nagy szerelme egy német úr volt, a szó legszorosabb értelmében, 20 évig, haláláig tartott a legvarázslatosabb kapcsolat. Ő is arra késztetett, hogy fiam, valamint saját jövőm, sajnos, csak nyugaton biztosított. Nagyon szeretett Magyarországon, s ez kettőnknek így lett volna a legkényelmesebb, de ingoványos politikai légkörben, melynek végét akkor nehéz lett volna megjósolni. Lemondtunk az álomszép együttlétekről egy új, biztonságos lét megalapozásának csalogató fényéért.

Apám mostohánkkal az USA-ban kötött ki 50 évével, s két húgommal, 1970-ben már halálos beteg. Ausztriában anyámnál pedig a megváltozott politikai viszonyok miatt megint nem maradhattunk. Hát elég volt, láttam az amerikaiak könnyed mozgását, magabiztosságát azzal a kis kék útlevéllel, értékes dollárral a zsebben. Mégis nehéz volt a döntés, de léptem.

Chicagóban azonnal felvettek (a magyar filmesek jó nevének köszönhetően) egy kis filmstúdióba. Fiamat a cserkész közösség billentette vissza feldúlt lelkiállapotából. Na és Pásztor Antal, a kiváló tehetségű zenész, tanár, apahelyettes, nekünk, lányoknak testvér. Honvágyunk leírhatatlan gyötrelmekkel kínzott, amit csak az tud igazán, aki elhagyta valaha is végérvényesen a magyar föld határát. Ebben is Anti kölcsönzött lelki erőt, muzsikáltunk, énekeltünk. Apánk utolsó évét bearanyoztuk ottlétünkkel, és életét sikerült  egy jó évvel kitoldani, míg békében, három lánya közt azzal hunyta le szemét; „hazamegyünk”.

Magyar körökben, új barátokkal, Antival, ünnepélyeket rendeztem, németül, magyarul tanítottam, s filmes életem is jó mederben folyt. Fiamnak viszont az öttusa életre szóló vágya maradt, ezért Texasba kellett költöznünk. Megint egy új kezdet, amiben lassanként profi lettem, a semmiből eljutni a csúcsra.

Reménytelen álláskeresés után elővettem nagyanyám kézzel írott, 400 oldalas szakácskönyvét, és San Antonio frekventált turista-

központjában megnyitottam az első magyar Budapest éttermet, pénz nélkül.

Vendégeinket az ismeretlen „egzotikus” ételek megismeréséhez aranysújtásos, piros huszárruhás lovasokkal (Laci fiam és öttusázó barátai) csábítottuk a vendéglőbe. Ebből pedig a hintós kocsikáztatás lehetősége is megszületett. Az étterem és 10 kocsis, 20 lovas fiáker szolgáltatás – fogathajtó, regisztrált iskolával – „Budapest Restaurant & Alamo Carrige Service” néven – Texas elismert, irigylésre méltó vállalkozása lett. Rám nézve napi 20 óra munka, szünnap és megállás nélkül. Ha a volán mellett elaludtam (az első baleset után), leálltam az útszélén 10 percre pihenni, s ment a verkli tovább.

Laci hamarosan ezüstérmes lett a nemzeti versenyen, s maradt is az élen az 1988-as olimpiáig, Nemzeti csapattag, olimpikon. 1989-ben USA bajnoka – mialatt anyját irányította a nemzetközi versenyekről telefonon, hogy kell fogni a kantárszárat, hogy kell megülni a lovat, mit tegyek, ha nem tud felállni, s hogy megszokják a tűzijátékot... Ám a lóvásárt már megérzésemre hallgatva követtem el, s a kocsigyártásra is magam jöttem rá, no meg, hogy kiket kell alkalmaznom.

25 év alatt önálló üzletasszonyként sokat megláttam a szabadnak és demokratikusnak titulált Amerikából, de Székely Mihály Marosvásárhelyen fogalmazta meg helyettem: „A meztelen diktatórikus és a liberal demokratikus rendszer között csak az a különbség, hogy az utóbbi rejtve, rendek hierarchiájában, s annak fenntartása érdekében éppúgy mindent elkövet.”

Visszatekintve csak azt mondhatom, sikereimet elsősorban mint anya tudom összegezni, mert a fiamból rendes, becsületes magyar embert neveltem, akire nem csak én, hanem hazánk is büszke lehet. Semmi nem ér fel azzal az érzéssel, amikor az ember érett fia a mindennapok forgatagában megáll egy sorra, s azt írja, „köszönöm, hogy szuper anya vagy”.