Egyre nagyszerűbb a sarasotai magyar iskola

Wass Albert nyomdokain haladnak

Furcsaságok ellentmondásait legfrappánsabban egy-egy találós kérdéssel lehet kifejezni, mert a rendhagyó abszurditását általában a kétértelműség fogalmazza meg a legjobban. Mi az, ami iskola, de nincs katedrája; épülete sincs, mégsem hajléktalan, mert otthont adója maga a kultúra, a nyelv, amely körülveszi, és melengeti? Diákjai játszani, barátkozni jönnek, mégis tanulnak; egyéni gondjaik közössé válnak, és összekötik az őket tápláló, folyton növekvő gyökereik. Ezt a sokrétűséget jelenti a magyar iskola a floridai Sarasota megyében most már ötödik éve tagjainak, gyerekeknek, szülőknek egyaránt.

Florida az amerikai köztudatban évtizedekig a nyugdíjasok csendes, felelősségmentes paradicsomát jelentette, ahová gyermekek, unokák csak nyáron, esetleg karácsony környékén nyertek bebocsátást egy-egy hétre. Munkalehetőség nemigen lévén a magyar bevándorlók sem gondoltak arra, hogy új életüket itt kezdjék el, hanem inkább az északi nagyvárosok megalapozott munkaerőpiacának vonzáskörébe igyekeztek. Honfitársaink generációkon keresztül templomokat, klubokat alapítottak, tartottak fent, és e templomok szárnyai alatt a felcseperedő nemzedék is kulturális otthonra talált. 

Az 1980-as évek végével a Magyarországon bekövetkezett rendszerváltást követően újra megélénkült a húszas évek, ún. „Amerikába megyek szerencsét próbálni” szelleme, mivel otthon még mindig hiányzott a lehetőségteremtő, akadályokat romboló, vonzó gazdaságpolitika.

Fel is kerekedett sok fiatal, tele álmokkal, reményekkel, de már nem a zord gyárvárosok felé vették az irányt, hanem a napfényes, tiszta levegőjű Floridába, ahol éppen akkor kezdett fellendülni a turisztika és az ingatlanpiac.

Az időzítés tökéletes volt, az építő- és vendéglátóipar tárt karokkal várta őket, csakhogy a tágabb magyar nemzetbe történő integrálódásukra itt még hiányzott az etnikai infrastruktúra.  A helyi magyar szervezetek a nyugdíjas korosztály szórakoztatására, kulturális nevelésére voltak berendezkedve, nem tudták követni az unokáik ízlésén nevelkedett, de sokkal európaibb újmagyarokat. Ennek következtében, a már itt született, vagy az iskoláskor előtt érkezett gyerekek rövid időn belül olyannyira asszimilálódtak, hogy anyanyelvüket, Magyarországhoz való kötődésüket szinte teljesen elvesztették. Hogyan is várhattuk volna el tőlük egy olyan nyelv és kultúra megőrzését, amellyel csak szűk családi körben érintkeztek, viszont barátaik, új környezetük már nem tudott mit kezdeni.

A szülők érezték és látták, hogy csemetéik egyre nehezebben fejezik ki magukat magyarul, hiszem szókincsük csupán a mindennapok kézzel érinthető dolgainak megnevezésére volt elegendő, érzéseket, gondolatokat már nem tudott tolmácsolni.

Néhány hónapos tervezgetés után, 2001 őszén mi négyen édesanyák, Csánki Erzsi, Kiss Ida, Szilágyi Gertrúd és Tóth Ági elhatároztuk, hogy itt az idő, megindítjuk a magyar nyelv vasárnapi iskola jellegű oktatását. Első időkben a már a nyolcvanas évek óta működő ökumenikus Sarasotai Keresztyén Egyház adott otthont az általuk is minden hónap első vasárnapján bérelt templomban, és nyújt azóta is lehetőséget arra, hogy tanulóink nyilvánosságra hozzák frissen elsajátított tudományukat.

Eleinte így csak havonta egyszer tanultunk együtt, később aztán igénybe vettük a helyi könyvtár különtermét is, mert rájöttünk, hogy ha igazi eredményeket akarunk elérni, akkor legalább kéthetenként kell találkoznunk. Egy éven belül a Venice-i Magyar Ház, hivatalos nevén a Petőfi Klub, is érdeklődést mutatott a gyermekek műsorai iránt, és igényelték, hogy ünnepi alkalmaikat szervezett programmal tegyük szebbé. Ennek fejében lehetőséget adtak arra, hogy a könyvtár helyett a Házban tarthassunk tanuló-vasárnapokat, lerakva ezzel egy lehetséges együttműködés alapjait.

A klub akkori, gyermekbarát vezetősége egy park és játszótér létrehozását is kilátásba helyezte, de mindez 2005 elejére  kudarcba fulladt, iskolánk utcára került. Mivel tisztában voltunk azzal, hogy egy tanintézmény nem maga az épület, hanem annál sokkal több, ezért iskolánkat  teljesen önálló, ha kell, mozdítható alapokra helyeztük.

Sok fejtörés és latolgatás után arra az elhatározásra jutottunk, hogy a könyvtár személytelen különterme és a Magyar Ház rosszalló légköre után sokkal barátságosabb, meghittebb helyet keresünk. Így esett a választás a mi otthonunkra, ami mellesleg földrajzilag is központi helyen van. Igaz az, hogy rosszul érintett minket a nem várt hajléktalanság, de csodák csodája, a légkör melegedése nem csak a biztonság érzését adta vissza, hanem a gyerekek eddig nem tapasztalt mértékű lelkesedését is. Ehhez bizonyára Móra Ferencen és Petőfin túl az úszómedencének, a hintának, mászókának és a szalonnasütő helynek is köze volt, de azt hiszem, hogy ezen az örök gyermeki gyarlóságon irodalmi nagyjaink is csak szeretettel mosolyognának.

Kezdetben, négyünk kilenc gyermekével, őket korosztály szerint két csoportra osztva kezdtük meg a foglalkozásokat, és annak ellenére, hogy pedagógiai végzettsége csak egyikünknek volt, eredendő anyai ösztönöktől vezetve ráéreztünk arra, hogy mire kíváncsiak, mit és hogyan tanulnak szívesen gyermekeink. Mára már három csoportban tanulnak a gyerekek, a kisebbek, harmadik osztályos korig verseket, meséket hallgatnak, és a beszédértés, a tárgyak felismerése a cél. Kezdik már ebben a csoportban is a magyar betűk elsajátítását, de még csak játékosan, a komoly olvasás erőltetése nélkül.

A középső csoport összefogja tanulóinkat a harmadikostól a nyolcadik osztályosig, és itt már önálló olvasással, írással és magyar történelemmel is foglalkoznak. A legnagyobbak, a középiskolások csoportja, a helyesírást már nagyon alaposan és részletesen veszi, képes a magyar irodalom és történelem komolyabb értelmezésére is.

A gyerekek foglalkoztatásán kívül két éve angol nyelvi csoportot is indítottunk, hiszen az újonnan jött apukáknak, anyukáknak erre volt a legnagyobb szüksége. Rájöttünk ugyanis, hogy abban a családban, ahol a szülőknek problémájuk volt a mindennapi kommunikációval, ott a gyerekek – talán önvédelmi mechanizmusként – csak angolul voltak hajlandók beszélni, ezzel akarva felgyorsítani a számukra életbevágóan fontos asszimilációt.

Mindenesetre, a csoport munkájának hasznát látja mindkét korosztály, mert azzal, hogy a szülők megtanulnak angolul, tájékozottabbakká válnak, és ha megismerkednek, segítséget is tudnak nyújtani egymásnak, gyermekeiknek egyaránt.  Munka- és lakáslehetőségről, eladó autókról és jogi-, valamint hivatalos kérdésekről diskurálnak óra után, barátságok szövődnek, és segélyakciók indulnak.  Mindez elengedhetetlenül fontos egy olyan réteg számára, amelyről fenntartással vesznek tudomást nem csak az itteni, történelmi múltra visszatekintő magyar szervezetek, hanem az amerikai állam is.

A tanterv állandóan képlékeny anyag számunkra, hiszen ahány tanuló, annyi nyelvi szinttel és szókincstárral kell dolgoznunk. Jelenleg a diáklétszám mintegy húsz fő, ami komoly kihívás számunkra. Ez a helyzet az évek folyamán nem sokat változott, hiszen gyermekeink cserélődnek, a mindenkori tanulók pedig igen messze élnek egymástól ahhoz, hogy naponta egyenlő mértékben érje őket magyar hatás.  Ami viszont egy hagyományos iskolában elképzelhetetlen lenne, hogy a gyereknek testre szabottan adagoljuk a tananyagot, az nálunk természetes, és évek óta így megy. A tanár tudja, hogy ki mire képes, tudja, hogy mit várhat el, mi érdekli a tanulót, és megpróbálja az adott témát mindenkinek a képességéhez mérten tálalni. Állandó szemkontaktusban tartja azt a gyereket, akivel éppen foglalkozik, így azonnali visszajelzést kap arról, hogy mit értett meg a nebuló.  Fontos az is, hogy tanáraink jól tudjanak angolul, hiszen vannak olyan szavak, amiket magyar szinonimáik mellett az angol megfelelővel lehet a legjobban érzékeltetni.

Könyveinket, szemléltető- és taneszközeinket Magyarországról szerezzük be, ahol egy alapítványtól e téren már eddig is hatalmas segítséget kaptunk, ezzel párhuzamosan az interneten található, egyre bővülő segédeszköztárt is igénybe vesszük.  Anyagi bázisunk évekig nem létezett, mindent a tanulócsaládok, leginkább az áldozatkész tanárok zsebéből fedeztünk. Mára már van szerény pénzügyi alapunk is, hála a helyi Kossuth Klubnak és az Amerikai Magyar Református Egyesületnek, akik adományokkal támogattak bennünket.

A kéthetenkénti oktatáson kívül iskolánk érdekes, jótékonysági programokat is szervez. Ősszel magyar fesztivált tartottunk; magyaros házi ételekkel, zenével, és népművészeti kiállítással kedveskedtünk az érdeklődőknek. Ennek bevételét a Church of the Cross tetőjavítására ajánlottuk fel, melynek termeiben a Sarasotai Keresztyén Egyház nekünk először otthont adott. Ebben a templomban tervezzük nemsokára négy magyar kisgyermekünk keresztelőjét, hogy az utánpótlásnak kizárólag szeretetet előlegezzünk.

Jövőbeni terveinkben szerepel egy nyári tábor és kirándulások szervezése, valamint a más floridai magyar iskolákkal való kapcsolattartás. Szeretnénk kiépíteni egy hálózatot, melynek segítségével igényes magyar fiatalok csoportja bárhol támogatást és bátorítást kaphat a gyermekekkel való munkában, és csírázó ötleteit mielőbb gyümölcsözni láthatja.

Életbevágóan fontos az anyaországon kívül működő magyar szervezetek együttműködése, mert a nemzetünk léte, fennmaradása forog kockán.  A kulturális és nyelvi asszimilálódás olyan mértékű a mai, Thomas Friedman által „lapos föld”-nek nevezett bolygón, hogy ha meg akarjuk őrizni etnikai, szellemi értékeinket, és biztosítani szeretnénk utódaink magyarságtudatát, akkor szervezeteink között megengedhetetlen a taszító idegenkedés. Az idősebb, már történelemmel rendelkező csoportoknak érdekükben áll változni, nyitni az új generáció felé, hogy erőt kapjanak a megújuláshoz; a frissen érkezőknek pedig kötelességük energiát adni cserébe a tapasztalatért és a sok helyütt már kitaposott útért. Elengedhetetlen az is, hogy az egymás támogatása foglalja magába a másik generáció problémáinak felvállalását, valamint az azért vívott harcot. Ezen áll vagy bukik nemcsak iskolánk és valamennyi idegenben alakult magyar szervezet, hanem az egész nemzet jövője is.

Szilágyi Gertrúd

alapító igazgató