Bánkuty Ilona napokig várta, mikor kerül a kivégzőosztag elé

Erőt adott az elszántság, összefogás

Bánkuty Ilona, leánykori nevén Réczi Ilona, Jászszentlászlón született, nagycsaládban,  összesen hét gyermekről kellett gondoskodniuk a szülőknek. S noha Ilona lányuk kitűnő eredménnyel végezte az iskoláit, s a kecskeméti gimnáziumba is fölvették, az anyagi nehézségek miatt mégsem tanulhatott tovább. Megélhetésüket biztosítandó, tizenhat esztendősen munkát kellett keresnie, így került Budapestre, s  éppen autóbusz-jegykezelőként dolgozott, amikor ‘56 októberében kitört a forradalom.

– Október 23-án délután az egyik munkatársammal épp egy pesti presszóban voltam, amikor arra figyeltem fel, hogy az utcán tömegek jelentek meg és kiabálták: „Ruszkik haza!” és más, a kormánnyal, a párttal kapcsolatos bíráló jelszavakat hangoztattak – emlékezik vissza Ilona. – Szinte percről percre egyre nagyobb tömeg özönlött, s jelszavakat skandált. Hirtelen elhatározásból magam is csatlakoztam a csoportokhoz, s boldogan együtt mentem velük. Az egész délutánt és a késő estét is az utcai tömeggel töltöttem, este pedig részt vettem a Magyar Rádiónál tartandó tüntetésen is. Úgy éreztem, hogy végre „felszabadultam”, s végre felszabadul ez az ország is…

Másnap Ilona a reggeli órákban megjelent a munkahelyén, ahol közölték vele, hogy leállt a közlekedés, nincs munka sem! Látta, hogy az utcán a forradalmi tömeg csak egyre izmosodik, „Mindenki az utcára!” – kiabálták és sodródott a tömeg, s ő is azon vette észre magát, hogy megint a tüntetők között sodródik.

– Október 25-én szintén az utcán voltam egész nap, amikor is a tömegből valaki fegyvereket kezdett osztogatni – folytatja visszaemlékezését. – Így kaptam én is egy géppisztolyt a kezembe, életemben először, amit aztán büszkén hordtam a vállamon! A belőlünk verbuválódott 2-5 fős fegyveres csoport zömében a Rákóczi út, az Erzsébet körút és a Teréz körút által bezárt körzetet járőrözte, de olykor a Corvin közig is eljutottunk. Ekkor már az utcákon – nappal is – sok helyen lövöldözések voltak, sok-sok sebesültet és halott embert láttam. Például tőlem néhány méternyire, a Bakács téren az egyik forradalmár tüdőlövést kapott, sajnos, nem sokkal később meg is halt. Érdekes módon nem féltem – nem féltünk! – a harcoktól, noha láttam elesni sok-sok embert. Valahogyan az elszántság, a felszabadultság, a saját sorsunk kézbevétele, az összefogás érzése iszonyatos erőt adott valamennyiünknek.

Még aznap azonban sorsdöntő esemény történt. Késő délután egy négy-öt fős fegyveres csoporttal gyalogosan Budáról Pestre indultak, amikor egy tehergépjármű felvette őket, mondván, hogy szívesen átviszik őket Pestre. A gépjármű platóján már tucatnyi fegyveres ember is tartózkodott, s a késő esti órákban érték el a Lánchíd pesti hídfőjét, amikor egy katonai járőrcsoport megállította a teherautót, s mivel 22 órától bevezették a statáriumot, letartóztatták a csoportot!

– Fegyvereinket elvették és a Belügyminisztérium épületébe szállítottak valamennyiünket, ahol az okmányainkat elvették, s feltartott kézzel kellett várakoznunk egy folyosón – órákon át – emlékezik vissza. – Volt közöttünk egy fiatalember, aki nem volt hajlandó feltartani a kezét, emiatt egy lépcsőn át lelökdösték a pincébe, s a szemünk láttára ütötték-verték… Később mások visszaemlékezéseiből is hallottam ezt a történetet, s lehetséges, hogy Krassó György volt az illető… Az éjszakai kihallgatás után a Fő utcára szállítottak bennünket, én itt a III. emelet 1-es számú cellájába kerültem. A megalázó kihallgatások több napon keresztül tartottak. Életem legszörnyűbb napjai, órái voltak ezek, hiszen nem tudhattam, hogy a fogva tartott társaimhoz hasonlóan mikor kerülök sorra én is, mint fegyveres ellenforradalmár a kivégzendők közé… Fogalmam sem volt, mi történik a falakon kívül, ám az események akkori alakulása kedvezően hatott a sorsomra, mert az ötödik nap estéjén szabadon engedtek. Egy ideiglenes igazolvánnyal bocsátottak el, azzal a feltétellel, hogy szobafogságban tartanak.

Persze, Ilonának esze ágában sem volt otthon, a szobában ücsörögni, hanem ismét bekapcsolódott a különféle kisebb ellenálló csoportok munkájába, jórészt a VII. kerületben. Mindig olyan munkát látott el, zömmel az esti órákban, amire éppen akkor szükség volt. November végén aztán életveszélyessé váltak ezek az akciók, s hazautazott szülőfalujába, Jászszentlászlóra. Néhány nap múlva édesanyja Budapestre ment, hogy a ruháit hazahozza, amikor a házmesterasszony közölte vele: „Bizony jó, hogy elment a lánya, mert máskülönben már felhúzták volna!”

A hír hallatára, pár nap eltelte után nagy szomorúsággal a szívében, elindult „világgá”. Négyen verbuválódtak össze, hogy valamerre elmeneküljenek a retorziók elől, egy szál ruhában, pár forinttal a zsebben… s többnapos, viszontagságos út után – a szovjet ellenőrzési pontot szerencsésen elkerülve – jutották át a határon.

Ausztriában kilenc lágert is megjárva, több hónap után, 1957. április 7-én jutott ki Kanadába, ahol sokféle munkát végzett, majd fogászati szakasszisztensként – fogtechnikusként – dolgozott. 1985-ben ismerkedett meg férjével, v. Bánkuty E. Gézával, ‘56-os szabadságharcossal, az emigrációs magyarság egyik legjelentősebb közéleti személyiségével, akivel a nyolcvanas esztendők második felétől az USA-ban, Floridában telepedtek le, s azóta is ott élnek, Bradentonban. Emigrációs éveiben, mind Kanadában, mind pedig az Amerikai Egyesült Államokban folyamatosan részt vett és ma is részt vesz a helyi magyar életben, közreműködik a rendezvények szervezésében, melynek során mindig kiemelt figyelmet fordítanak az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc évfordulóinak méltó megünneplésére. Magyarországra az 1990-es években elején térhetett vissza először, azóta rendszeresen hazajár. Szülőfalujával is rendszeres a kapcsolata, ennek eredményességét jelzi, hogy munkásságát néhány évvel ezelőtt Jászszentlászló Díszpolgára címmel ismerték el.