Dr. Zádor Pál diákként az 1956-os forradalom résztvevője volt – Testvére előre látta a szovjet beavatkozást

Legnehezebb döntésem: hogyan folytassam november 4-e után?

Dr. Zádor Pál nemzetközileg elismert alkalmazott statisztikus, nagyszámú szakközlemény szerzője, munkáinak idézettsége pedig meghaladja a tudomány világában bűvösnek tekintett 1000-es küszöböt. Diákként az 1956-os forradalom aktív részvevője volt, többek között segített az Országos Munkás Tanács megszervezésében és részt vett a Parlamentben a Munkástanács első reménytelen novemberi megbeszélésén Kádárral. November közepén hagyta csak el az országot, miután felismerte, hogy a rendszer megváltoztatása a szovjet túlerővel szemben – külső segítség híján – reménytelen. Színes visszaemlékezését Kabdebó Tamás Londonban élő író rendezi sajtó alá a Pannon Tükör különszámába. Itt főleg arról kérdeztem, ami a leírt szövegéből kimaradt.

– Visszatekintve, a forradalom melyik pillanata volt számodra a legválságosabb?

– Érzelmileg az, amikor eldöntöttem hogy szervezéssel, s nem fegyverrel folytatom az új kormány elleni harcot. Veszélyhelyzet szempontjából pedig az, amikor észrevettem, hogy gyanússá váltunk egy minket igazoltató fegyveres csoport tagjainak, de a velem levő lassúfelfogású barátom ezt nem ismerte fel. Még azután sem, miután többször is jeleztem neki, hogy már ideje lenne lelépnünk; ő csak tovább fontoskodott. Elindultam hát nélküle, mert reméltem, hogy utánam jön. Erre visszahívott. Nem volt kedvem visszatérni, mert éreztem, ebből baj származhat, de magára hagyni sem akartam. Úgy véltem, ha eltűnök onnan, lehet, hogy a barátom nem úszsza meg az igazoltatást. Visszamentem hát, és mindketten megmenekültünk. A barátom nevét nem említem meg, mert valamelyest ismert személy. Volt további néhány eset, amikor majdnem agyonlőttek. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Forradalmi Tanácsának megbízásából beszédet kellett mondanom a felajzott tömegnek, hogy megakadályozzam az erőszak elfajulását. Az Odeon mozi feletti épületből, a New York vendéglővel szemközti oldalról szóltam az emberekhez, és ideig-óráig sikerült is hatnom rájuk. Emlékezetes azonban a helyszínre történt kiszállás maradt. A diákvezetőség főhadiszállásáról az Odeonhoz egy motorbicikli hátsó ülésén vittek. Az út felénél a motorbiciklit leállította tizenévesek géppisztollyal felfegyverkezett, veszedelmesen szervezetlen kis csoportja. A város biztonságát próbálták fenntartani úgy, hogy minden mozgó járművet ellenőriztek. Forradalmi lendületükben viseletes cserkészingemet titkosrendőr-egyenruhának vélték, és félő volt, hogy mind a motor vezetőjét, mind engem helyben agyonlőnek. A kevés alkalmak egyike volt, amikor nem volt nálam a küldetésemet igazoló semmilyen okmány. Sikerült azonban meggyőznöm őket, hogy mielőtt végeznének velünk, hívják oda a parancsnokot. Szerencsére, név szerint ismertem a diákvezetés több tagját, így a parancsnok sértetlenül elengedett. Évek múltán értettem csak meg, ez az eset újabb bizonyítéka annak, hogy megfontoltság jellemezte a forradalom résztvevőit, még az izgatott, felfegyverzett gyermekeket is.

– Amennyiben ötven évvel visszapörgethetnénk az időt, mit csinálnál másképpen?

– Ha 1956-ra gondolsz, lényegében semmit nem másítanék meg abból, ami a forradalomban való részvételemhez fűződik. Személyes dolgokat, azt hiszem igen, de ez nem tarozik e történethez.

– Együttműködtél-e a forradalom idején bátyáddal, a szintén egyetemi hallgató Isvánnal?

– A budapesti győzelem látszólag nyugodt napjaiban, a közhangulattal éles ellentétben, István rendkívül borúlátó volt. Úgy vélte, hogy az oroszok nem fogják megtűrni a magyar forradalom győzelmét, és fegyveresen fognak visszatérni. Meggyőződése volt, hogy a fegyveres ellenállás reménytelen, és nem remélte, hogy a Nyugat segítséget nyújtana. Hozzáfűzte, hogy az elkerülhetetlen tragikus vég ellenére, részt vállal a forradalomban, ameddig csak lehetséges. Győrött érezte magát a leghasznosabbnak, ahol a barátja és mentora, Szigethy Attila volt a Forradalmi Tanács vezetője. Arra kért, hogy amikor az orosz csapatok bevonulnak (nem amennyiben!), ne térjek vissza Budapestre, hanem mindketten szökjünk át Ausztriába. Sajnos István megsejtései beigazolódtak.

– Mit gondolsz, amennyiben másként alakult volna a magyarországi helyzet, hogyan hatott volna ki egyéni sorsodra és szakmai pályafutásodra?

– Képzeljük el, hogy a Nagy Imre-féle rendszer folytatódott volna 1955 után, és a „békés” átmeneti állapot megmarad. Engem nem zártak volna ki az egyetemről, így 1957-ben oklevelet szerezhettem volna matematikában. Valószínűleg közelebb maradtam volna a kezdeti matematikai érdeklődésemhez, és békésebb, egyhangúbb életem lett volna a mostaninál. Valami fajta egyetemi karreier volt az elképzelésem akkoriban.

– Vélhetően milyen szakmai karriert futottál volna be akkor, ha otthon maradtál volna?

– Ha a forradalomban történt részvételem után ott maradtam volna, akkor nem lett volna karrierem; valószínűleg lecsuktak volna, majdnem biztos, hogy nem engedtek volna vissza az egyetemre, és életem szegényesen, kel-lemetlenül és unalmasan alakult volna.

(Kérdezett: Lőwy Dániel)