„Az életem szolgálat volt. Szolgálat, a lehetőségek megvalósításában, mintha én lennék a magyar kultúra követe, és ha sikerült egyszer-egyszer ráirányítani a figyelmet kis nemzetem nagy történelmi és erkölcsi érdemeire és nagy kulturális teljesítményeire, akkor azzal is megelégszem.”

(Bakó Elemér)

Megjelent Bakó Elemér életrajzának második kötete

Egy élet a magyarságért

    Távol a hazától, a Washingtoni Kongresszusi Könyvtárban több mint három évtizedet szolgált a magyar kultúra igazi nagyköveteként Bakó Elemér, akinek immár két kötetben olvasható életrajza, munkássága. A most megjelent Egy élet a magyarságért című könyv írásaiból kiderül, hogy milyen elkötelezettséggel, hivatástudattal, humanitással és rendíthetetlen munkabírással végezte nemzetmentő tevékenységét.  Önfeláldozó szerénységéből következően arra már nem jutott ideje, hogy sajtó alá gondozza saját, rendkívül szertágazó pályafutásának történéseit.

Hűséges társa, Ilona vállalta magára ezt a nagy feladatot. Minden megőrzött feljegyzést, levelet, dokumentumot  rendszerezett, s most ennek köszönhetően az óhazai és a külhoni olvasóközönség is megismerheti az emigráció egyik legnagyobb alakjának életét, gondolatait és felbecsülhetetlen értékű munkásságát. Alábbi összeállításunkban a könyvből idézünk részleteket.

Megérkezés az Egyesült Államokba

    1951. augusztus huszadika döntő fordulat napja volt életemben...  az én és családom számára ez lett az a nap, amikor többévi, nemegyszer aggodalmas várakozás és előkészület után sikerült megérkeznünk az Egyesült Államokba.

    A kisszámú, háromtagú család legfiatalabb tagja nyolchetes volt, így nem is érzékelhette, hogy mekkorát fordult körülötte az élet.

    Ez esetben is neki tulajdonítható, hogy az emigránsok nagy többségétől eltérően nem valami túlzsúfolt kivándorló hajó tömegszállásán tettük meg a rendszerint hosszadalmas utat, hanem egy amerikai repülőgépen elhelyezkedve igen kellemes körülmények közt. Az ilyen kisgyermekes családokat ugyanis, mint minket, és a várandós anyákat családjaikkal együtt külön repülőgépen szállították. Feleségem behunyta a szemét és ajkai mozgásáról láttam: imádkozik. Aztán rám mosolygott, majd lehajolt a kicsihez és egy könnyű csókot lehelt a homlokára.

    Ekkor megszólalt egy női hang: a stewardess bejelentette, hogy Izlandhoz közeledünk. Le fogunk szállni, vacsorázni. Nyár van ugyan, de a levegő hűvös és szeles, jó lesz melegen felöltözni. Különösen a gyermekekre ügyeljünk.

    … Mire New Yorkba megérkeztünk, kibírhatatlan hőség fogadott. Persze, mint szegény, üres zsebű menekültek, igyekeztünk legjobb, tehát téli ruhánkat magunkra venni, ami a hosszú tengerentúli útra és esetleges komplikációkra való tekintettel logikus volt. A New York-i hőség azonban percek alatt szinte fejbe vágott bennünket. Ezen a repülőtéren találkoztunk először azzal a "csoda automatával", amely egy kis pénzérme bedobásával jéghideg italt öntött egy kis pohárba. Feleségem szomjúhozó csodálatát egy stewardess elkapta és az általa nekünk vásárolt kis italt mi ketten megfeleztük. Mire a repülőtérről, a forró napon órákig vesztegelve, autóbuszokon átszállítottak bennünket a vasútállomásra (akkor még nem volt légkondicionált jármű), hogy aztán tovább utazhassunk Washingtonba.

    ... Mert a tanulság az lehet, hogy az emberi élet nem valami cserépbe ültetett virág, amelyet gyökerei végzetesen és talán tragikusan megkötnek, amely nem menekülhet a durva, cinikus kártevők és megsemmisítésre törekvő ellenségek elől. Az Úristen azért nevelt és erősített bennünket, hogy el tudtuk hagyni a biztos halálba vivő vonatot (amint utólag megtudtam, ez lett volna az én sorsom: már a magyar határ átlépésekor agyonverettek volna az „elvtársak”), hogy ne tagadjuk meg nevelésünk hatására kialakult, hagyományos értékeinket, hanem még akkor is ragaszkodjunk hozzájuk, ha látszólag csak kevesen vallják és követik is őket velünk együtt. És hogy semmiféle anyagi előny, tudományos hírnév, közéleti vagy politikai siker ígérete miatt el ne tántorodjunk abban a meggyőződésünkben, hogy akit az Úristen megjutalmazott egy olyan családdal, amilyenben én nevelkedhettem odahaza, és amilyen, minden sorscsapás, nehézség és keserűség közepette, végül is az én életem nagy ajándéka lehetett, az ezt az isteni ajándékot semmiért el ne dobja magától.

---------------------------------------------------------------------------------------

    Most ismét itt vagyunk, ezer kilométerekre szeretett hazánktól, rokonainktól, barátainktól, megint eltelve a sok kedves, szívet-lelket melegítő emlékkel, de azzal a jó érzéssel is, hogy a jelek szerint minden gond, baj, nehézség dacára sikerült kiemelni nemzetünket a letiportságból, és megnyitni számára a nyugati, szabad népek világának a kapuit. Nem mi tettük, akik eddig is a szabadságban éltünk (bár sohasem szűntünk meg érte "imádkozni és dolgozni", ahogy Református Kollégiumunk ősrégi jelszava mondja), hanem maga a nemzet, és legfőképpen az Úristen kegyelme.

Ami maradjon velünk mindörökké.

(1990. szept. 24.)

Kalevala-kitüntetés

  1985. december 19-én adta át Richard Muller, Finnország washingtoni nagykövete a finn nemzeti eposz, a „Kalevala” kinyomtatásának 150. évfordulóján, a „Kalevala-évben” első ízben kiosztott finn állami kitüntetést, a Kalevala-érmet dr. Bakó Elemérnek, a washingtoni Kongreszszusi Könyvtár finnugor szakkönyvtárosának, a finn kultúra megismertetése terén szerzett, több évtizedes érdemeiért.

  A kitüntetés átadása alkalmával hangsúlyozta a finn nagykövet, hogy – bár a kitüntetést névleg az erre az évfordulóra alapított Kalevala Emlékbizottság osztja ki az arra érdemeseknek – a dr. Bakó Elemérnek átnyújtott, művészi érem az egész finn kormány köszönetét és elismerését jelképezi azért a közel félévszázados tevékenységéért, amelyet a kitüntetett a finn nyelv, irodalom és történelem tanítása, a finn kultúra ismertetése, a Kalevala-kultusz fenntartása és a Kongresszusi Könyvtár finn és finnugor anyagának a gyarapítása terén kifejtett.