Sándor „Csikar”: hetvenöt mérkõzés a válogatottban, három bajnoki cím és KEK-döntõ az MTK-ban *** Kikosarazta a Real Madridot is!

Nincs annyi pénz, amennyiért  elhagynám a hazámat!

Sándor „Csikar” az egyik legnépszerûbb magyar játékos volt a hazai futball legragyogóbb idõszakában, az 1950-60-as években. Megfordult a világ számos országában, rengeteg ismerõse, barátja van a nyugati magyarság körében, rokoni kapcsolatban áll New York patinás éttermének, a Caterinának a tulajdonosával, Kurucsai Katalinnal. Sokan kérdezik lapunktól, mi újság az egykori világhírû futballista háza táján, hogyan él? Az American Hungarian Panoráma fölkereste elegáns budai otthonában Sándor Csikart, felelevenítettük a múltat, s rákérdeztünk a mai napjaira is.

A népszerû Sándor Csikar 1928. november 26-án született Szegeden, közelebbrõl Móravárosban. 1940-ben itt kezdte pályafutását a helyi Kinizsi kölyökcsapatában. 1947-ben került az MTK-hoz.

– Móravárosból, Szeged egyik legszebb külvárosából indultam – említi a kezdetekrõl. – Eléggé mostoha körülmények között nõttem fel; apám segédmunkás, anyám takarítónõ volt. Az öt gyerek közül negyediknek jöttem a világra. Mint minden hozzám hasonló gyereknek, egyetlen örömünk a foci volt. A pálya mellett laktunk, s olyan remek rongylabdát gyúrtam, hogy fel is pattant. Bõrfociba elõször akkor rúgtam, amikor leigazoltak a helyi Kinizsibe. A pálya talaja kemény volt, s tribün, kerítés csak a mesében létezett. Tisztában voltam azzal, hogy a foci az egyetlen kitörési lehetõségem, ezt igyekeztem kihasználni – úgy érzem, sikerrel!

Ki hinné, hogy Sándor Csikar varázslatos jobb lábát gyerekkorában kis híján levágták!  

– Tizenkét-tizenhárom éves voltam – emlékszik –, s a többi szegény gyerekkel együtt Újszegedre jártunk iskolába. Nyaranta egy hónapot az ingyenes napköziben töltöttünk, s a közeli strand volt a legfõbb „életterünk.” Egyszer csak jött az áradás, és olyan magasra nõtt a víz a Tiszán, hogy elöntötte a strandot. Gyalog jártunk át a hídon, s lepillantva szinte közvetlenül alattunk a hatalmas vizet láttuk. Egyszer fogadásból elvállaltam, hogy leugrom! Igen ám, de a piszkos víz alatt nem láttam, hogy pontosan alattunk van a fürdõkabin ajtaja, és abba ugrottam bele a jobb lábammal. Talán tudják, hogy jobblábas vagyok, és ezt az ajtó szinte kettévágta. Schuszter tanár úr úszott be értem, és bevittek a klinikára. 1943–44-ben nem volt penicillin, csúnyán gennyedzett a térdem. A doktor azt ajánlotta anyámnak, hogy vágják le a lábam, de a mama szerencsére nem engedte…

Képzeljék el, milyen jobbszélsõ lett volna Sándor Csikar a jobb lába nélkül. De az a fránya térd olyan jól rendbejött, hogy a fiatalember néhány év múlva már fõvárosi élcsapatban rúgta a labdát. Hogyan is fedezték fel?

– Bizonyára sokan emlékeznek arra az 1947-es osztrák-magyar találkozóra, amikor az Üllõi úti pálya fatribünje mérkõzés közben leszakadt. A nagy meccs elõtt az ifjúsági válogatottak is összecsaptak. A „sógoroknál” olyan késõbbi nagyságok szerepeltek, mint Ocwirk és Hanappi, de 2:1-re legyõztük õket. A bal szélre állítottak, és olyan jól játszottam, hogy több fõvárosi csapat is szerzõdtetni akart. A klubom az MTK-val egyezett meg, mert a kék-fehérek vállalták, hogy bekerítik a pályát és 150 fõs fatribünt építenek; én egy öltöny ruhát kaptam, majd egy motorkerékpárt is kértem.

A szerény móravárosi fiatalember egy csapásra belesodródott a fõvárosi forgatagba. Vajon mit jelentett az ifjú „Csikar” számára, hogy Budapestre került?

– A szerencse kegyeltje voltam! – említi. – A fõvárosba kerülésemig még nem laktam jól, félcipõm, nyakkendõm nem volt, tájszólásban beszéltem. Mindent, amit életem során – sportemberként, illetve a társadalmi életben – megtanultam, az MTK-nak köszönhetek. Igaz, eleinte megszédített a fõváros, szerelmese lettem a pesti életnek. Szerencsére Bukovi Marci bácsi, az edzõnk pártfogásába vett, s a helyes irányba terelt. 

Ebbõl a kezdeti idõszakból származik a kiváló játékos egyik legemlékezetesebb MTK-mérkõzése.

– A Ferencvárossal játszottunk – emlékszik. – Fiatal gyerek voltam, s még nem nagyon ismert senki, így az sem tûnt fel, hogy a meccs elõtti napon a Fradi-szurkolók közé vegyültem, akik Henni Gézát, a fénykorában lévõ kapust faggatták, (Õ jelenleg Floridában él – a szerk.) hogy mi lesz másnap az eredmény. Géza azt felelte: „Kapnak egy hatost, és kész!” Így jött el a mérkõzés napja. A találkozó hevében Kispéter Mihálynak – akinek Szegeden még a labdát szedtem – a lába között kigurítottam a játékszert a félpályánál. Már 5:1-re vezettünk, s bevittem a labdát egészen az ötösig. Megálltam, és annyit mondtam: „Géza, itt a hatos, amirõl beszéltél!” És begurítottam a labdát a sarokba…

A fiatal „villámszélsõ” egyre jobban futballozott, és 1949-ben bemutatkozott a nagyválogatottban. Erre így emlékszik:

– Prágában játszottunk, ez volt Sebes Gusztáv elsõ mérkõzése szövetségi kapitányként. Rossz napot fogtunk ki, 5:2-re veszítettünk. Ezután hol játszottam, hol nem. Régi ellentétem volt a kapitánnyal, ezért a népszerûségem ellenére is mellõzött.

Az 1952-es helsinki olimpiáról Sándor Csikar egy súlyos sérülés miatt lemaradt. Az évszázad mérkõzésére, az 1953-as londoni 6:3-ra viszont kiutazhatott, de a mérkõzésen nem lépett pályára, a kispadon izgulta végig az évszázad mérkõzését.

– Maga a meccs felejthetetlen összecsapás volt, s nem mi voltunk a derbi esélyesei – folyatja. – A zsúfolásig telt Wembley-stadion hangulata nagyon megfogott. „Uramisten, lehet itt nyerni, a futballvilág szentélyében, a tanítómesterek ellen?” Ám az angolok alig-alig hittek a szemüknek: egymás után kapták a gólokat. Hidegkuti hármat, Puskás kettõt, Bozsik egyet rámolt be nekik. A végén már ünnepeltek bennünket. Abban az idõben még csak kapust lehetett cserélni, így egyedül Gellér állhatott be Grosics helyére az utolsó negyedórában. Csodálatos lett volna akár néhány percet is eltölteni a pályán, mert egyszeri, megismételhetetlen esemény volt…

A késõbbiekben sem Sándor Csikar nevével kezdõdött az Aranycsapat csatársora; az 1954-es svájci vb-n is csak be nem nevezett tartalék volt, így kívülrõl nézte a döntõig vezetõ menetelést, majd a berni vereséget

.

Puskás Öcsi és a magyar futball tagjainak társaságában

Az MTK színeiben viszont egymás után érte el a sikereket a villámszélsõ. A csapat 1951-ben, 1953-ban és 1958-ban bajnokságot nyert, kétszer a világ legjobb csapatának tartott, Puskás, Bozsik, Kocsis és Czibor nevével fémjelzett Bp. Honvédot is megelõzve. Igaz, a kék-fehéreknél is olyan kiválóságok rúgták a labdát, mint Gellér, Börzsei, Lantos, Zakariás, Sándor, Hidegkuti, Palotás és a három Kovács: Imre, József és Ferenc. 1952-ben a Magyar Népköztársasági Kupát is elnyerték.

– Eleinte 200 forint volt a havi kalóriapénzünk, s minden pontért 400 forintot kaptunk – szól az anyagiakról. – Sikerült lakást vennem Budapesten. Amikor Bp. Bástya néven az ÁVH-hoz kerültünk, fõhadnagy lettem. Késõbb a Könnyûipari Minisztérium raktárába helyeztek el. Oda sem kellett sokat bejárnom, s ha mégis bementem, minden dolgozó a meccsekrõl kérdezett, senki sem dolgozott. Ezért azt üzenték, hogy ne menjek be. A pályafutásom végén már 2000–2600 forintot kerestem.

Sándor Csikar részt vett azon a legendás dél-amerikai túrán, ahol az aranycsapat szétesése elkezdõdött.

– Én csak vendégjátékos voltam a Honvéd gárdájában – emlékszik. – Brazíliából, a harminc fok melegbõl Svájcba, a huszonöt fokos hidegbe érkeztünk. Mesés ajánlatot kaptam a Real Madridtól. A forradalom kitörése elõtt két héttel Párizsban játszottunk, és Santiago Bernabeu, a Real legendás elnöke átjött megnézni bennünket. A csúszós pályán szabályszerûen megbolondítottam a francia balhátvédet, s ráadásul akkoriban a Realnak nem volt igazi jobbszélsõje. Mégis azt mondtam: nem létezik annyi pénz, amiért a hazámat elhagynám!

Sándor ideje az aranycsapat szétesése után jött el a válogatottban, ahonnan 1956 után szinte kirobbanthatatlanná vált. Így öszszesen, 1949 és 1964 között 75 alkalommal lépett pályára címeres mezben és 27 gólt szerzett. Tagja volt az 1958-as és 1962-es világbajnokságon szerepelt magyar együttesnek. Legemlékezetesebb teljesítményét 1958. október 5-én, Jugoszlávia ellen nyújtotta (4:4) címeres mezben, amikor három góllal járult hozzá az elveszettnek vélt mérkõzés megmentéséhez. 1955-ben Dánia ellen (6:0) szintén három gólt szerzett.

Az õ életében is fájó pont az 1962-es chilei világbajnokságon elszalasztott hatalmas lehetõség. A Sándor, Göröcs, Albert, Tichy, Fenyvesi összetételû csatársort a világ legjobbjai között tartották számon. Nem véletlen, hogy az angolok is kénytelenek voltak kapitulálni a mieink elõtt. Ennek a gárdának Sándor volt a kapitánya! A mieinket sokan már-már a brazilok fõ vetélytársaiként emlegették. A negyeddöntõben viszont Tichy meg nem adott szabályos gólja miatt Csehszlovákia kerekedett felül, és az északi szomszédok meg sem álltak a fináléig…

Sándor „Csikar” az MTK-val pályafutása utolsó évében érte el a legnagyobb nemzetközi sikert. Az MTK az 1963/64-es évadban bejutott a Kupagyõztesek Európa Kupája döntõjébe. Az elõdöntõben úgy verték ki a skót Celtic gárdáját, hogy Glasgow-ban 3:0-ra veszítettek, majd a pesti visszavágón 4:0-ra lehengerelték a skótokat.

A brüsszeli döntõben Sporting Lisszabon ellen 3:3 volt az eredmény, majd a megismételt találkozón 1:0-ra nyertek a portugálok. Több évtized távolából hogyan emlékszik arra a kettõs meccsre?

– Szinte belebetegedtem abba, hogy nem nyertük meg az elsõ mérkõzést, mert annyival jobbak voltunk a portugáloknál. Éreztem is a második meccs elõtt: az antwerpeni újrázás már nem lesz a miénk. Sajnos igazam lett, Morais szögletrúgása érintés nélkül került a kapunkba; így kaptunk ki, és így estünk el a kupától...

„Csikar” azonban nem emiatt hagyta abba a futballt 1964-ben; azt már korábban elhatározta, hogy visszavonul. Az év õszén a csehszlovákok ellen – 75. válogatott mérkõzésén a címeres meztõl is elköszönt. Pályafutásának betetõzéseként 1964 szeptemberében helyet kapott a Belgrádban játszó UEFA-válogatottban. Jasin, Schnellinger, Voronyin, Seeler, Eusebio és a többi világnagyság társaságában „Csikar” is bebizonyította, hogy az európai labdarúgás nagy egyénisége…

Milyen játékos is volt Sándor „Csikar”? Ha egy szóval kell kifejezni: remek! Az éles szögbõl – a legendás „Sándor-szögbõl” – lõtt váratlan góljait, kiismerhetetlen cseleit, remek beadásait, higanymozgását, látványos csukafejeseit ma is nosztalgiával emlegetik az idõsebb futballrajongók.

A visszavonulása után edzõsködést sohasem vállalt, de esztendõkön át az MTK elnökségi tagja, s a baráti kör elnöke volt. Várszegi Gábort, a milliárdos mecénást is õ „csábította” az MTK-hoz a kilencvenes években. Az egykori remek csatár kiemeli annak jelentõségét, hogy Várszegi  külön gondot fordít a fiatal játékosok nevelésére. Az MTK agárdi utánpótlásközpontja 2001-tõl a Sándor Károly Labdarúgó Akadémia nevet viseli.

– Rengeteg ügyes fiatal van az MTK-nál – mutat rá a „névadó.” – Ennek eredményeként már nyolc saját nevelésû fiatal játszik a nagycsapatban, amely egyre szebb eredményeket ér el a bajnokságban. Egyértelmû, hogy az MTK-nál folyó munka a jövõ útja, a magyar labdarúgás felemelkedésének záloga.

Sándor Károlyt manapság is állandóan ott láthatjuk a mérkõzéseken. Mint hangsúlyozza, amit az életében elért, a labdarúgásnak és az MTK-nak köszönheti; azt, hogy a mezítlábas utcakölyökbõl híres futballista lett. Életútját több kitüntetéssel is elismerték: A polgári életben és elismerték; 1993-ban a Magyar Köztársasági Érdemérem középkeresztjét, 1998-ban a Magyar Köztársaság Elnökének Arany Emlékérmét vehette át.

– Ennél szebben és jobban nem alakulhatott volna az életem – mondja végezetül. – Boldog ember vagyok, tökéletes harmóniában telnek a napjaim. Minden reggel elolvasom az újságokat, majd keresek a könyvespolcon egy jó Márai Sándor-kötetet, és néhány csodálatos mondat után órákig gondolkodom, s végül mindig ott kötök ki, hogy fantasztikusan tehetséges nép a magyar…

Hát, Kedves Olvasó, így él ma Sándor

Csikar.                                                      B. R.