Dél-Amerika és magyar világa

Ahol kék az ég és derűsek a magyarok

    Dél-Amerika és magyar világa felejthetetlen élmény: a tízmilliós megavárosok elképesztő nyüzsgése, a trópusi dzsungelek és vízesések, a tangó, a szamba lüktető ritmusai, a karneváli életöröm, a tengerparti lazaság, a kék ég és a derűs hangulatok. Miközben itt is a gazdagok még gazdagabbak, a szegények még szegényebbek lettek, s a felhőtlen jólét mellett megtalálható a fabódék bűnbe kergető nyomorúsága is. És mindezek szorításában, tizenötezer kilométerre az óhazától, hosszú évtizedek óta él a magyar kultúra, a magyar nyelv, a magyar közösség. Hősies védőivel találkoztam, sorra járva közösségeiket, s azt tapasztaltam, a kék ég alatt mindig derűsek a magyarok, akiket mostantól olvasóink is folyamatosan megismerhetnek. Hiszen bárhol is éljünk a nagyvilágban, egy a nemzet: ami érték Dél-Amerika földjén a magyarság által teremtődik, ugyanúgy az egyetemes magyar kultúra része, mintha a Kárpát-medencében született volna.

Rió szép, de elhagyták a magyarok

    Litsek Ákos hat évtizede érkezett Brazíliába, ahol akkor hatvanöt-, most pedig száznyolcvan-millióan laknak. Úgy gondolta, ha már idesodorta az élet, akkor széjjel néz ebben a hatalmas, nyolc és félmillió négyzetkilométer nagyságú országban. Bejárta az Amazonas őserdeit, végigcsónakázott a Rio Negro folyón, járt a Xingu folyó deltájában, ahol véletlenül találkozott és több héten át együtt élt az ottani indián törzzsel. Túlélt trópusi viharokat, maláriát, szúnyogfelhőt, napszúrást, de mint mondta, megérte, mert fantasztikus élményeket nyújtott ez az ország a számára.

    Rióban ő kalauzolt Klára lányával, aki már itt született, s bár brazil az édesanyja, hála a cserkészmozgalomnak, tökéletesen beszél magyarul, s jól ismeri nemzeti gyökereit. Találkoztunk egy másik tősgyökeres Rióival is, Dobozy Mihállyal, aki bár jócskán hetven fölött van, mégis aktívan dolgozik, cégek képviseleteit látja el.

    Milyen Rio de Janeiro? Szavakkal leírhatatlan. Minden együtt van itt: a kék és hullámzó tenger, homokos partjaival, az égbetörő sziklák, hegyek, erdők, dzsungelek, építészeti remekművek, szobrok, templomok és hát a legendás riói hangulat. Mindenki laza, derűs, jó kedélyű, pedig a helyiek elmondása szerint a közbiztonság ugyancsak kifogásolható.

    Mégis elhagyták Riót, amikor az megszűnt főváros lenni és a munkalehetőségek lassan eltűntek. Még ifj.Horthy Miklós is itt ért partot. Az 1950-es években Dömötör Miklósmegszervezte a Brazil-Magyar Kultúregyesületet. Ugyancsak az ő rábeszélésére vették meg,  az időközben megalakult  riói magyar cserkészcsapat nyári táborozóhelyét, a közeli hegyekben, Muryban, a Mindszenty Cserkészparkot a cserkészek szülei.  Ám, mára minden megszűnt, az idősek közül többen eltávoztak az élők sorából, a fiatalok zöme pedig beilleszkedett a brazil életbe. Sokan áttelepültek a mintegy négy és félszáz kilométernyire lévő Sao Paulóba. Így hát, ott kell keresnünk az igazi magyar életet.

Megaváros magyar értékekkel

  Földi halandó számára elképzelhetetlen, hogyan lehet megszervezni a húszmilliós város életét?! (Amikor visszaérkeztem Budapestre, a kétmilliós főváros képe és hangulata hozzá képest egy kis csendes, vidéki településnek tűnt…) Sao Paulóban tízezres nagyságrendben élhetnek magyarok és leszármazottaik. Zömmel a második világháború után érkeztek ide, 56-os menekült alig van közöttük. Talán pár százan tartanak össze, járnak a magyar közösségekbe, a templomokba, a cserkészekhez.

    Ez utóbbi szervezet a közösségnevelés és a magyar megmaradás titka és kulcsa: az itt született gyerekek egészen kiskoruktól kezdve ennek keretében ismerkednek a nyelvvel, a magyar kultúrával. Meghatározó két egyénisége e munkának Piller Éva és férje, Gedeon, vagy ahogyan itt őket nevezik: Éva bá’ és Gida bácsi. Csodálatra méltó közösségi munkát végeznek, évtizedek óta szinte minden idejüket, energiájukat a magyar közösség együtttartására fordítják, s minden jelentősebb kezdeményezésnek a főszereplői.

Ottjártamkor a házukban éppen egy egész cserkészcsapat készült a húsvéti rendezvényekre, festették a tojásokat, díszítették a plakátokat, szervezték a programokat. Jókedvvel, nevetgélve, afféle locsolófiúkat-váró hangulatban. Amikor megérkeztem, minden gyerek kedvesen üdvözölt, átölelt és megpuszilt, mintha közibük tartoznék.

Közös bennünk a szülőföld szeretete

    Együtt ünnepeltük az 1848/49-es forradalom és szabadságharc 160. évfordulóját, amelynek a bencés közösség által létrehozott, mára óriásivá alakult egyházi és oktatási intézmény díszterme adott otthont. Megtalálható itt a II. János Pál pápa által is felkeresett templom és kolostor, a Szent Imre nevét viselő kollégium, a több mint ezer fős iskola, s más létesítmények.

Ödön atya üdvözölte a több mint száz egybegyűltet, majd a brazil himnuszszal kezdődött, s a magyar himnusszal zárult a rendezvény. Közben egy brazil magyar kislány, Puskás Angyalka szavalta el a Nemzeti dalt, majd a Zrínyi ésPántlika tánccsoport műsora után az a megtiszteltetés ért, hogy én mondhattam az ünnepi beszédet. Csupán egyetlen gondolat az elmondottakból:

    – Bár távol élünk egymástól, sok-sok ezer kilométer elválaszt bennünket, ám egyvalamiben biztosan közösek vagyunk: a szülőföld és a nemzet feltétlen szeretetében! Vallom, hogy a magyar értékek, a magyar teljesítmények bárhol is szülessenek a nagyvilágban, ezek mind az egyetemes magyar kultúra részei!

    Hogy a Sao Pauló-i közösségről, az ott élő magyarokról sok mindent megtudhattam ott tartózkodásom néhány napja alatt, abban nagy érdeme kiváló vendéglátómnak, Saurerné Depner Ingridnek volt, aki a helyi magyar élet egyik meghatározó személyisége. Ő alakította és működteti – a magyar közösségekben egyedülálló – Magyar Nőszövetséget, amelynek keretében a helyi asszonyok, lányok rendszeresen találkoznak, műsorokat rendeznek, kirándulásokat szerveznek, s találkozóikra meghívják más nemzetek képviselőit. Ingrid az egyik szervezője és mecénása a több mint félévszázados múlttal rendelkező magyar báloknak, amelyek a társasági élet legnagyobb eseményét jelentik, s több százan vannak jelen. Emellett Ingridnek négy gyermeke, hat unokája van, akiket szintén magyar szellemben nevel.

Otthona, amely Sao Paulo egyik legelegánsabb részén, Morumbiban, egy tizenkétemeletes épület felső három emeletén, csodálatos panoráma közepette található. Egy „magyar ház”, egy szellemi műhely, ahol gyakran megfordulnak a magyar közélet szereplői és más nemzetiségűek egyaránt, hiszen Ingrid több nyelven beszél, s kapcsolatai szerteágazóak. Ottlétem alatt magam is több alkalommal találkozhattam jeles személyiségekkel, így többek között a magyar főkonzulátus konzuljával, Misi Gyulával és brazil származású feleségével, Ivanával, a Magyar-brazil Kereskedelmi és Iparkamara elnökével, Hankó Álmossal és feleségével, Gabriellával, Dobroy András üzletemberrel – akikkel a magyar-brazil kapcsolatokban rejlő lehetőségeket is átbeszéltük.

    Találkoztam persze, sok brazíliai magyarral is, például a Magyar Házban a magyar egyesületek, intézmények fontosabb vezetőivel – a velük folytatott beszélgetés tapasztalatai egy későbbi lapszámunkban lesz olvasható. Sőt, Sao Paulo hatalmas méretű utcáit járva egyszer egy kis magyar éttermet is felfedeztünk, ez volt írva a bejárat fölé: Mignon Chárika. Belépve sok vendéggel találkoztunk, s mint a tulajdonos, Sárika elmondta, lányával együtt viszi az üzletet, immár hosszú évek óta a környék kedvenc étkezőhelyévé vált.

Mi maradt Magyar Argentínából?

    A szomszédos Argentínában a magyarság, akárcsak az ország lakossága, Buenos Airesben koncentrálódik. Itt „csak” tizenötmillióan élnek, közöttük néhány száz magyar.

Hajdanán, a második világháborút követő évtizedekben igazán nagy kulturális élet zajlott itt.

(Folytatás a 8. oldalon)

(Folytatás a 7.. oldalról)

A színházi előadásokon hétről hétre olyan színészek léptek fel, mint Páger Antal, Szeleczky Zita, Hajmássy Miklós, Vaszary Piroska, Eszenyi Olga… Hatvankét emigrációs lap jelent meg ezekben az időkben, hét könyvkiadó működött, szabadegyetem, tudományos akadémia, cserkészet, magyar ház, étterem, templom, s a ma is fennálló Regös csoport – egy kis Magyar Argentína jött létre e távoli országban.

    Mi maradt mindebből? Sok minden, hiszen a létrehozott intézmények egy része ma is működik a régi létszámmal és tartalommal. Szellemi motorja és krónikása ennek a munkának az Argentínai Magyar Hírlap, amelynek munkatársaival Bonczos Zsuzsa gyönyörűen berendezett lakásán, afféle munkaebéden beszéltük át az együttműködés lehetőségeit. Öröm volt látni azt a intenzitást, amellyel készíti ezt a lapot Haynalné Kesserű Zsuzsanna főszerkesztő.

Van miről írniuk. Például a Hungária Egyesületről, ahol egy kellemes vacsora keretében találkozhattam a magyar intézmények vezetőivel, akiktől külön-külön megtudhattam, milyen magyarságépítő munka zajlik itt, Argentínában, s ígéretemhez híven a jövőben folyamatosan beszámolunk majd erről lapunk hasábjain. Mint például az Ars Hungarica Egyesületről, amelynek két vezetőjével, Leidemann Sylviával és dr. Székásy Miklóssal arról beszélgettünk, hogy az egyik legfontosabb kulturális intézményként működnek, hiszen a zene nyelve nemzetközi. Coral Hungaria kórusuk számos argentin városban bemutatkozott, CD-t adott ki, díjakat nyert, néhány éve pedig egy sikeres magyarországi turnén is részt vett. Most pedig Háry János szeptemberi argentin ősbemutatójára készülnek, Magyarországról meghívott énekesekkel együtt – íme, egy szép példa az együttműködésre!

    Kiváló a helyi magyarság kapcsolata a Buenos Airesben székelő nagykövetséggel, ahol Józsa Mátyás nagykövet és Király Zsolt konzul ezt személyesen is megerősítették: érdemi és konstruktív ez az együttműködés közöttük, mondták a jelenlévő argentínai magyarok is.

Viszik a fiatalok a stafétát

    Szálláshelyül számomra a belváros közelében található, a hetvenes években épült Mindszentynum katolikus plébánia szolgált, amelyet az Argentínai Katolikus Magyarok Szövetsége tart fenn, Fóthy István vezetésével. Az elnökség tagjaival folytatott beszélgetés során kiderült, milyen nehéz erőfeszítésbe kerül, társadalmi munkában, adományozásokból, szerény bevételekkel fenntartani egy ilyen létesítményt. Nagy épület, megtalálható benne az istentiszteleti helyiség, egy kis kápolna kolumbáriummal, étterem, közösségi helyek, belső udvar, s néhány kiadandó vendégszoba is. A ház ügyeit fáradhatatlanul az a Paál Magdolna intézi, aki több más argentínai magyar szervezet vezetésében is részt vesz, például az Argentínai Magyar Intézmények Szövetségének titkári teendőit is ellátja. Különös és jellemző: ő már Argentínában látott napvilágot, s szülei és a cserkészet nevelésének köszönhetően a magyar ügyek egyik meghatározó egyénisége lett.

     Akárcsak a Zaha-házaspár, Alexandra és Sándor is itt születtek. Egy bensőséges vacsorára hívtak meg családi fészkükbe, amelyen Zombory István üzletember és felesége is részt vett. Néhány sorban lehetetlen leírni milyen óriási munkát végeznek Zaháék a Zrínyi Ifjúsági Körben – a közeljövőben részletesebben ismertetjük –, most csupán annyit, hogy hétvégi magyar iskolát és önképzőkört működtetnek, amelyet eddig több mint 400 tanuló végzett el, s tett magyarságtudományi érettségi vizsgát. Alexandra édesapjától, Lomniczy Józseftől „örökölte” ezt a munkát, amelyet csaknem húsz éve végez férjével, tanártársaival együtt, s céljuk, hogy a rendszeres magyar nyelv tanításba minél több fiatalt bevonjanak.

Jutott egy kis idő Buenos Aires nevezettségeinek a megtekintésére is, Kiszely Gergely, vagy ahogyan csak Buenos Airesben ismerik, Gery fotóriporter, és Paál Magdika jóvoltából. Gery beleszeretett Argentínába, két esztendeje él itt, s körbefotózta ezt a világot, s honlapján látható is mindez – akinek kedve tartja érdemes rákattintani: gfoto.org

    Láthattam az elnöki palotát, azt az erkélyt, ahonnan Eva Perón mondta híres beszédét, megcsodálhattam a világ legszélesebb sugárútját, a különös hangulatú La Boca negyedet, tangót táncoló párokkal, a belvárost, a botanikus kertet, a nevezetes épületeket, szobrokat – szóval, az volt a benyomásom, hogy valóban hasonlít hangulatában Budapestre ez a város, nem hiába forgatták a magyar fővárosban az Evita című filmnek jelentős részét, de azért méreteiben minden nagyobb és erőteljesebb. Ja és biztonságosabbnak is tűnik, mert ahol legalábbis erre anyagi lehetőség van, az utcakereszteződésnél egy kis fabódéban egy-két rendőr, vagy önkéntesek strázsáltak, figyelték és őrizték az utca rendjét. És még egy dolog: minden olcsóbb, mint nálunk. Száz forintért lehet egy liter benzint venni, s az élelmiszer, a megélhetési cikkek is hasonlóan olcsók.

    Hamar elrepült a három hét. Egyetlen írásban és néhány képben lehetetlen viszszaadni Argentína és Brazília mai életét és magyar világát – nem is volt ez a célom- de remélhetően felvillant valami az ottani létből. És azt gondolom, arra elegendő, hogy jelezzük: érdemes „felfedezni” a dél-amerikai magyar világot és bevonni az egyetemes magyar kultúra vérkeringésébe. Rászolgálnak.

Tanka László

Fotók:  Kiszely Gergely (Argentína),

Piller Gedeon (Brazília)

A Buenos Aires-i Zrínyi-kör