A pápa is megáldotta műveit *** Faragó Miklós műveinek világa derűt, szépséget tükröz

Bevándorolta a világot, majd hazatért

Miklós és Tamás, a két jó barát művészek akartak lenni. A legnagyobbak. Együtt tanulták, lesték a szakma fogásait, titkait, jártak a jobb társaságokba. Szépen haladtak a fejlődésben, bemutatkoztak a kiállításokon, elismeréseket, biztatásokat kaptak. Itthon már megtanulták, amit lehetett, így a továbblépés lehetősége az országhatáron túlra mutatott: világgá kellene menni, megismerni a nagy művészek munkáit, kiállítani és megmérettetni a tehetségünket! – hangzott a javaslat. Az egyik barát, Tamás úgy döntött, marad, biztosabb jövőt nyújt számára a szülőhely, a nógrádi vidék, családja, barátai. Másikuk, Miklós pedig útra kelt, őt jobban vonzotta az ismeretlen világ. Búcsúzóul azt mondta barátjának: meglátod, öt év múlva piros Mustanggal, elegáns, kockás öltönyben jövök vissza!

És, ha nem is öt, de hat év múltán megjelent a nógrádi kis falucskában egy piros Mustang a kockás öltönyös úrral, akit Faragó Miklósnak hívtak. S akkor már nevét Olaszországban, Michelangelo hazájában nem csak ismerték, hanem el is ismerték. Maga a pápa adta áldását műveire, s Syracusában a püspöki palota, Chiesa a Madre katedrális Augusta városában hirdette tudását. Kiállították munkáit Tokióban, Párizsban, Montrealban, Ottawában, Oslóban, Varsóban, Zürichben, Szicíliában, New Yorkban, Kaliforniában, Las Vegasban és sok más helyütt. A sors tragédiája, hogy barátja, Hibó Tamás nem sokra haladt, a napi gondok, a megélhetés és a szakmai műhely hiánya nem tette lehetővé kibontakozását. Sőt, a sors egy újabb csapással sújtotta, Trabantjában ülve hátulról egy teherautó rakománya halálra gázolta… És itt véget is ért a barátság története, ám Miklós karrierje mind a mai napig bővelkedik fordulatokban.

Tehetsége már korán jelentkezett, kisgyermekkorában, amikor csak tehette rajzolt, alkotott, mindig törte a fejét valamin. Alma matere, a budapesti Radnóti Miklós Gimnázium jó indíttatást adott a hatvanas esztendőkben oda járó diáknak, így Miklós művészeti pályafutásról álmodozhatott. Előfelvételis volt az Iparművészeti Főiskolán, s annak rendje-módja szerint katonának kellett mennie, „a haza védelmére” – két esztendőre.

Mint sok más legény akkoriban, ő sem akart katonának menni. Két év kiesés a művészeti fejlődésében végzetes lehetett volna… Mit tehetett? Tolta-halasztgatta a bevonulás időpontját. Így került egy turistaúttal Lengyelországba, ahol akkoriban élénk szellemi élet zajlott. Varsóban járva Miklós épp egy szép, nagy épület előtt ment el, amikor meglátta a feliratot: Művészeti Akadémia. Mintha a sors istennője súgta volna neki: menj be!

Bement, s oroszul jól tudva, megkérdezte, hogyan lehetne ide bekerülni? „Ma kettőkor véget ér a felvételi, siessen, még talán eléri!” – hangzott a válasz, mivel azt gondolták, hogy az éppen zajló nemzetközi stúdiumra érkező magyarországi felvételizőről van szó…

Rohanás a felvételi terembe, ahol a jelöltek már javában készítették műveiket. Őket saját országuk külügyminisztériuma és más intézmények ajánlásai juttattak ide. Miklós a legtermészetesebb módon beült közéjük, s elkezdett ő is rajzolni a megadott témákra. Aztán az itt készített rajzzal együtt odaadta a bírálóknak a korábbi munkáit is. Majd várt.

Egyszer csak odament hozzá a dékán, s azt mondta: maga fel van véve, vigye a papírjait a tanulmányi osztályra! Csakhogy nem voltak semmilyen papírok. Könyörögve rohant a nagykövetségre, hogy segítsenek rajta, még azt is megígérte az ottani segítőkész alkalmazottnak, hogy higgye el, be fog kerülni majd a művészettörténetbe…

Ha ő nem is, de Faragó Miklós bizonyosan, hiszen onnan vezetett útja a szicíliai Syracusába, ahol három éven át tanulmányozta az olasz nagymesterek munkáit, majd a püspöki hivataltól kapott jelentős megrendeléseket. Mégis elvágyott innen is: Amerika vonzotta, amely a hatvanas-hetvenes esztendőkben a modern művészetek, a rockzene hazája volt, s az ehhez kapcsolódó életforma volt a divat. Előbb a kanadai Montrealba, majd utána a melegebb éghajlatú Kaliforniába, Los Angelesbe, s Santa Monicába vezetett az útja.

Akkor úgy tűnt, hogy itt örökre megállapodik: amerikai feleséget választott magának, whiskyt ivott, s steaket evett, ahogyan egy igazi amerikaihoz illett! Sok pénzt keresett, ám sokat is költött: élte az életét.

– Olyan kocsmákba jártam, ahol Janis Joplin énekelt, megismerhettem az akkori sztárok jó részét, jó barátságba kerültem a művészvilággal, kiállítások sorát rendezhettem – meséli. – Aztán egyszer csak rádöbbentem, igaz, másfél évtized múltán, hogy végül is mit keresek én itt Amerikában?! Végül is magyar vagyok, magyarul gondolkodom, magyar az agyam, a gyomrom, s ha a hazámban jártam, akkor a Városliget környékén előjöttek mindenféle kellemes, nosztalgikus érzések… Közben Amerikában is elmúlt már az a világ, amelyet én megszerettem. Egy gyors válás után újra házasodtam, egy osztrák nőt, Birgittet vettem el – akivel egyébként ma is együtt élek, 16 éves házasok vagyunk – szóval, azt gondoltam, elég volt Amerikából, valami kiesebb, nyugodtabb világra vágyom, s közelebb a hazámhoz, Magyarországhoz… Így választottam a Bodeni-tó közelében egy otthont, ahonnan, pár óra kocsikázás után már itthon lehetek

S így is történik: ha kedve szottyan, néhány hetet Magyarországon tölt… Így kapcsolódott be egyre inkább a magyarországi művészéletbe. Ő folytatta Hollóházán Szász Endre után a művészeti termékek dekorálását, s Magyarország más városaiban is mind több helyütt megtalálhatók munkái, illetve számos kiállításon megtekinthetők alkotásai. Ott vannak művei a Külügyminisztériumban, az Operaházban, a West End City Centerben, a miskolci, a szolnoki városházán, Harkányfürdőn, Szigetvárott – és még sokhelyütt.

Az interjú a Keleti pályaudvar közelében, a Mosonyi utca elején található Rosenstein Étteremben készült, ahol az elegánsan berendezett helyiségek falain Faragó Miklós munkái is láthatók: kellemes élmény Rosenstein Tibor finom konyhájának ízeit kóstolva rápillantani az örök szépséget, derűt árasztó Faragó-művekre. Merthogy Faragó Miklós alkotásaiból a derű, a szépség, a jókedv sugárzik, akárcsak készítőjéből. S valljuk be, mai világunkban leginkább erre az életérzésre van szükségünk.