Tischler Hugó izgalmas dokumentumregénye a magyarság XX. századi sorsát tükrözi

Elfeledve az idő sodrában?

Egy kis Magyarország a floridai Hungarian Village-ben

ELFELEDVE - ezt választotta idén megjelent könyve címének a Floridában élő Tischler Hugó. Elfeledve...? Lehet-e elfeledni mindazt, amit a magyarságra mért a XX. század? Az izgalmas dokumentumregényben két család élettörténetén keresztül követhetjük népünk sorsát a húszas évektől az 1956-os esztendő végéig. A szerző a családi emlékekből táplálkozva fest hiteles képet a Horthy-éra alatti munkanélküliségről, a kivándorlók mindennapjairól, majd a háborúról, a Rákosi-korszakról és az 1956-os forradalomról. A népes famíliák tagjai között akadnak vidéki emberek, gyári munkások, idegen földön boldogulni vágyó vendégmunkások, cselédek, kereskedők és a korszak számos egyéb tipikus alakja, akik átélik mindazt a sorsot, amit a XX. század rájuk kényszerített. A történet feszültsége az 1956-os forradalom eseményeiben csúcsosodik ki.

A szerző, Tischler Hugó - mint a könyv előszavában megjegyzi - azért vállalkozott a történet megírására, mert lassanként kihalnak a még élő tanúk, elmosódnak az emlékek, és félő, hogy majd nem lesz, aki elmondja ezeket az igaz történeteket, amelyeket maga és családja átélt. "Történelem ez, de kit érdekel manapság, hogy mi történt a háborús évek előtt és alatt, s utána - írja. - A kommunizmus 40 éven át jól dolgozott, sikerült kitörölnie a történelmi emlékezetet. Találkoztam olyan fiatalokkal, akik azt kérdezték: kik azok az ötvenhatosok, és mit akarnak?" Tischler szerint ezek a fiatalok nem tudják, mi történt hazánkban a háborús évek, a német megszállás alatt, amikor a gyűlölet egyik embert a másik ellen uszította. Nem tudják, mit jelent az erőszak az anyáinkon, leányainkon; az elhurcolások, amelyek megtizedelték az ország lakosságát. Nem érthetik, hogy menynyi keserűség halmozódott fel az emberekben, amely odáig vezetett, hogy fellázadtak a bolsevizmus ellen.

Tischler Hugó Franciaországban született 1934-ben magyar emigráns szülők gyermekeként.

- Szüleim 1942-ben visszaköltöztek Magyarországra - említi. - Egy nővérem van, aki Békéscsabán él. Építőgépészeti iskolába jártam, de a család szegénysége miatt két év után abba kellet hagynom, így ipari tanulónak mentem, esztergályos szákmát szereztem. 1954-ben besoroztak katonának, 1955 végén megismerkedtem Marikával. 1956-ban, a forradalom alatt november 4-től 7-ig egy kis gyerekcsoport vezetője voltam. Az átélt borzalmak végigkísérték az életemet. Elindultunk gyalog, hogy elhagyjuk az országot, de a feleségem bokája kificamodott, gipszbe rakták. Így otthon szorultunk, de a forradalmi harcaimról Marikán kívül senki sem tudott, csak azok a srácok, akikben jobban megbíztam, mint saját magamban. A lakáshiány miatt egy párthelyiségbe költöztünk be, ezért politikailag megbízhatatlan egyénnek nyilvánítottak. 1957-ben született Gábor fiunk. 1961-ben feleségemmel elvégeztük a vendéglátóipari iskolát, s ez lehetőséget adott Marikának, hogy üzletvezető legyen a Pest-budai Vendéglátó Vállalatnál. Jómagam csak másodállású pincérként dolgoztam.

- 1971-ben sikerült elhagynunk az országot, így kerültünk az Egyesült Államokba, azon belül is Floridába. Sikerült egy 68 férőhelyes kisvendéglőt bérelnünk, ahol a hét minden napján reggelit, ebédet és vacsorát szolgáltunk fel. 1979-ben aztán Daytona Beach-ben megnyitottuk a saját éttermünket, egy 150 személyes kicsi Magyarországot, amelyet úgy hívtunk, hogy Hungarian Village. Sok elismerést kaptunk és díjakat nyertünk. A fiunk iskolába járt, elvégezte az erdőmérnöki iskolát, miközben 1976-ban megnősült, és 1980-ban Arkansasban kapott állást az Internesnel Paper Companynál, így odaköltöztek, ahol a mai napig is él. Két fiúunokánk van, a 22 éves Lukács és a 24 éves Gabi. Az éttermet 2003-ban eladtuk, és azóta csak a itt élő magyarok közösségében tevékenykedünk. Az itteni Hungarian American Club elnöke vagyok, és más magyar tevékenységekben veszünk részt. 2002-ben kezdtem az ELFELEDVE című könyvemen dolgozni, és 2005-ben, saját költségemen kiadattam.

Ifjú hősök a pesti barikádon

A könyvből vett alábbi részletünk az 1956-os forradalom és szabadságharc pillanatait eleveníti fel. Elöljáróban annyit: 1956. november 4-én már folynak a harcok a pesti utcán, amikor a fiatal fiúkból álló kis felkelőcsoport a körúton elfogja főszereplőnket, Kirschner Ottót, aki szabadságos katonaként civil ruhában merészkedett ki otthonról. A felkelők a közeli iskolába kísérik, ahol, Ottó, miután tisztázza magát, közéjük áll, s megtanítja a fiúkat a puska és a kézigránát használatára. Ezután a kis csapat a kövekből összetákolt barikádon bátran várja a szovjet tankok támadását... Innentől kezdve folytassuk az író szavaival:

"Az este koromsötét éjszakába fordul, a csend és a várakozás hosszú órái elálmosítják a fiúkat. Elbóbiskolnak, csak a két őr figyel éberen. Hajnalban az őrök riasztják a vezetőket, de a többiek is ébredeznek már a távoli dübörgés hangjaira. Jönnek a harckocsik egymás után, talán négy is, de nem látni tisztán, mert távcsövük sincs. Andrásék előző nap két arasz átmérőjű cintányért raktak le jóval a kőrakás előtt. Ezek csillognak; ha fény vetődik rájuk, olyan látszatot keltenek, mintha tányéraknák lennének. A harckocsizók észreveszik a gyanús tárgyat, tisztes távolságban megállnak. Lövésre készen fordulnak irányba a tornyok, még nem kapják meg a parancsot a támadásra, semmi életjel a barikád mögött. Támadásra várnak.

A kövek mögött lapulva összeszorult szívvel várakoznak a fiatalok. Óvatosan lesik az ellenség minden mozdulatát, tudják, még nincs itt az alkalom, hogy harcba bocsátkozzanak, a járműveknek közelebb kell jönniük. Lassan mozdulnak a hatalmas vastömegek. Füttyszóra egy sapka emelkedik ki a kőkupac felett, épp csak a teteje látszik. Semmi hatás, talán nem vették észre. Egy perc elteltével megismétlik a trükköt, ezúttal nagyobb sikerrel. Megszólal a géppuska, odaszórja halálos golyóit, ahonnan a mozgás jött. Pattognak a lövedékek, szikrát vetnek a makadámon. Ebben a pillanatban a mesterlövész felől két lövés érkezik. Pár pillanatnyi csend után mindkét tank géppuskája eszeveszett erővel szólal meg, verik a kőhalmazt, süvít a halál a levegőben. Egészen addig tart az ádáz sorozat, amíg a tár ki nem fogy. Amíg a töltéssel vannak elfoglalva, két oldalról golyózápor hullik a ruszkikra. Összecsavart kézigránátok, égő petróleumos üvegek repülnek. Némelyik mellé talál, a legtöbb azonban pontosan célba ér. Az üveg eltörik, égő tartalma szétfolyik, be a nyílásokon. Pillanatokon belül kezdenek kiugrálni a felforrósodott harckocsiból a katonák, némelyikük ruhája lángol. Nem menekülhetnek, a golyózápor leteríti mindnyájukat.

A másik tankból megszólal a halált okádó nehézgépfegyver, eltalál egy gyereket, aki holtan rogy össze.

- Fedezékbe! - kiáltja egyszerre a két parancsnok.

Mindnyájan visszahúzódnak, riadtan nézik kis társuk vérbefagyott testét. A lövedékek szüntelenül verik a kőrakás oldalát, de az állja a sarat, biztos fedezéket ad.

Az oroszok látják, hogy nincs hatása a sorozatoknak, taktikát változtatnak. Előre nem akarózik menni, pedig könnyűszerrel lerombolhatnák a hevenyészett védfalat és átgázolhatnának a mögötte megbúvó kis csapaton.

A cintányér megteszi a hatását, az aknáktól tartanak, megfontoltan hátrálni kezdenek. A zajra Ottó felfigyel. Kilesve látja, hogy a lassan tolató harckocsik ágyúinak csöve lefelé mutat. Sejti, mi a cél, megfelelő pozícióba akarnak kerülni ahhoz, hogy ágyúval lőhessék szét a kupacot.

- Visszavonulni, fiúk! - sziszegi. - Ezek szét fognak lőni bennünket.

A halott fiút és a sebesültet magukkal vonszolva lassan, hason csúszva oldalra húzódnak, de vagy két sapkát és üres puskát maguk után hagynak megtévesztésül. Észre sem veszik, hogy elmúlt az idő, sem éhséget, sem szomjat nem éreznek. Fedezékükben meglapulva feszült figyelemmel tartják töltött fegyvereiket, mellettük készenlétbe helyezve a gránátok. Bütyök a Molotov-koktélokat készíti elő, kezében öngyújtóval.

Megfelelő távolságban a tankok csikorogva állnak meg, az ágyúk csöve megmozdul, és a barikádra irányul. Iszonyú hanggal porladnak szét a kövek a becsapódástól. Megszólalnak a gépfegyverek is, most a cintányérok a célpontok, szanaszéjjel repülnek. Bekövetkezett, amitől a felkelők tartottak, a roham felgyorsul, a harckocsi a makadám halomhoz érve elakad. Mindkét oldalon beáll a csend. A helyzet idegfeszítő. Bealkonyul, a látási viszonyok rosszabbodnak, egyik fél sem lát tisztán. Az oroszok valamivel jobb helyzetben vannak, ők távcsővel tudják a környéket szemmel tartani. Percek, de az is lehet, hogy órák telnek el ebben a néma csendben. A felkelők jobbnak látják, ha nem kezdeményeznek, az oroszok is várnak, próbálják kitalálni, vajon mi következik. Elhatározzák magukat, hirtelen megint géppuskalövések szaggatják fel a csendet. A kőrakás maradványait lövik, válasz nincs, így nekibátorodnak. A lánctalpak idegtépő csikorgással gázolnak át a kőhalmazon, aztán ismét megállnak. Géppisztolyos fiatal katonák bújnak ki a harckocsikból. Kétrét hajlova, cikázva futnak a sánc romjai között; meglepődve látják, hogy a hely üres. Magabiztosan visszafordulnak, amikor egy éles füttyjelre két oldalról kiemelkednek kis hőseink, és iszonyú sortüzet zúdítanak a visszafelé rohanó muszkákra. Kézigránátok repülnek a levegőben, a petróleumos üveg nagyot puffan a tank tetején. Hullik a ruszni, az égő harckocsik visszavonulnak. Az ügyes lövők kilövik a toronyból a gépfegyver kezelőit. Másik két tank törtet előre, de a kőhalmaz magasabbik részén fennakad. Ferdén egyensúlyozva megáll, a torony körbejár, lead egy-egy sorozatot, de a felkelők várnak, most nem támadnak. Megint nyomasztó csend. Rejtekéből Misi bukkan elő és lő, de ugyanabban a pillanatban fegyverropogás hallatszik. A fiú hátra zuhanva, fejlövéssel, élettelenül terül el.

- Misi! - ordítja el magát Ottó, és egy jól irányzott dobással Molotov-koktéllal kínálja meg a páncélozott járművet. Nagyot koppan az üveg, s lángoló tartalmával árasztja el a bent lapulókat. Föllelkesülve a jól sikerült akción - elfeledkezve az óvatosságról, amit beosztottainak mindig hangsúlyozott - bátorsággal és bosszúvággyal szívében, megismétli a dobást. A világító kanóc jó célpont a gépfegyverkezelőnek, hirtelen fordul, és egy sorozatot küld a fény felé. Ottónak még van annyi ideje, hogy óriási lendülettel elhajítsa az üveget, de a következő pillanatban két golyó csapódik a testébe. Az egyik a vállába fúródik, a másik a nyakát éri. Visszarogy a földre, érzi, hogy meleg folyadék áztatja el a ruháját. Elgyengült kézzel a nyakához nyúl, ragacsos vérbe merülnek ujjai. Ereje fogytán, mozdulni sem tud. Összeszedi minden erejét, kiáltani akar, de csak rekedt hörgés hagyja el ajkait.

- Bütyök! - nyögi. - Gyere ide!

Társai már körbefogták, elszörnyedve nézik, milyen borzalmas sebet kapott. Ügyetlen ujjakkal próbálják elállítani a vérzést, mindhiába.

- Nyomókötést kell arra tenni - javasolja egyikük -, de ne túl szorosra húzzátok, még megfojtjátok!

- Itt vagyok, parancsnokom! - hajol fölébe könnyes szemmel Bütyök.

- Figyelj jól rám, tudom, nincs sok időm hátra. Te tudod, hol lakik a feleségem, menj el hozzá, és mondd meg neki, hogy szeretem, de életemet a magyar szabadságért adtam, mely most úgy vérzik el, mint én. Ne haragudjon rám, és arra kérem, hogy a gyermekünket szabad földön nevelje fel - mély lélegzetet vesz. - Itt a belső zsebemben találsz egy levelet, azt add át neki. Hosszú! Hol vagy?

- Itt, de ne beszélj, minden rendben lesz, kórházba viszünk.

- Minél hamarabb menjetek el innen, mert itt fogtok velem együtt elpusztulni.

Szeme elvörösödik, már nem tud beszélni..." 

(P)