Interjú Kaáli Gézával, a lombikbébiprogram magyarországi megvalósítójával

Keresztapa, akitől nem kell félni

A boldogság titka az apróságokban keresendő

Amikor a hatvanas esztendők végén Kaáli Géza frissen végzett orvos úgy döntött, hogy elhagyja az országot, lévén semmi esélyt nem látott szakmai boldogulására, nos, akkor a legmerészebb álmaiban sem gondolt arra, hogy néhány évtized múltán majd őt ünnepli szinte az egész nemzet. Kitüntetések, elismerések, díjak egész sorát vehette át az utóbbi időszakban a lombikbébik „édesatyja”. Ám, mintahogyan a legnehezebb éveket is méltó emberséggel viselte, a siker fénye sem vakítja el. „Teszem a dolgom, végzem a munkámat és boldogan élek a családommal” – fogalmaz egyszerűen a neves profeszszor, s lám ilyen egyszerű a siker receptje.

– Érdemrend a magyar államtól, Washington-díj az amerikai magyarságtól, díszdoktori cím az egykori egyetemtől, önt választották a szakmai világszövetség elnökének… az effajta elismeréseket nem szokták hatvanesztendősen megkapni, pláne nem az egykori disszidensek… – jegyeztük meg a professzornak beszélgetésünk elején a Kaáli Intézet igazgatói irodájában.

– Valóban nagyon hálás a sors hozzám, hiszen nem csak ismerik, hanem sokan el is ismerik a munkámat. Természetesen, jóleső érzés ez, főként attól a hazától, amelynek elhagyására kényszerültem. Mint az idő igazolta, akkor ez helyes lépés volt a részemről, bármilyen nagy kockázattal is járt, hiszen kiérkezésemkor, New Yorkban a diplomám semmit nem ért, és nagyon sokat kellett tanulnom ahhoz, hogy az amerikai orvosi szakma befogadjon és elismerjen. Amikor ez megtörtént, és sikeresen haladtam az akkor még újdonságnak számító lombikbébiprogramommal, alig vártam, hogy Magyarországon is megnyithassam az első intézetemet!

– Akkor még egy jóval szerényebb mértékű létesítményt hozott létre, itt az Istenhegyi út 54 . szám alatt. De mára már nem csak ez nagyobbodott meg; lett belőle egy modern intézményi rendszer, s még öt városban is hasonló jött létre.

– Igen, mégpedig Debrecenben, Szegeden, Miskolcon, Győrött és Tapolcán szerveztünk hasonló intézeteket. Számomra is kellemes meglepetés volt, hogy a magyar házaspárok ennyire családcentrikusak, vágynak a gyermekáldásra, s ennek a szemléletnek a térhódítása igényelte az újabb és újabb fejlesztéseket, az egyre modernebb műszerek alkalmazását. Mostanra, úgy gondolom, hogy kellőképpen lefedtük az országot, s minden területen elérhetőek vagyunk… Tudjuk, hogy a meddőség milyen szomorú betegség, mert a biológiai hallhatatlanságtól fosztja meg áldozatait, s gyakran vezet a házasság felbomlásához is. Mi, orvosok megpróbálunk segíteni, s visszaadni a családoknak a boldogságot. Nézzen rá ezekre a képekre, amelyeken gyerekek tucatjai láthatóak, mind mosolygós, derűs tekintet, gyönyörű arcok… Sokuknak én vagyok a keresztapjuk, és nem olyan „keresztapa”, akitől félniük kellene, sőt, őszinte szeretet vesz körül mind a gyerekek, mind a szülők részéről. És ez engem is kötelez, éppen most is egy kis karácsonyi meglepetés ajándékra készülök… Szóval, kell ennél nagyobb elismerés egy orvosnak?! És ebből a szempontból szerencsés is vagyok, hiszen az orvosi munka ezen területe sokkal jobban a közérdeklődés középpontjában van, mint a többi nem kevésbé fontos ágazat, a mi munkánkat nagyobb társadalmi figyelem és elismerés övezi.

– Egy egészen más kérdés, amit azt gondolom, ritkán tesznek föl önnek: mit gondol a magyarságáról? Hogyan tartotta és tartja ma is az emigráció magyarságával a kapcsolatot, hiszen éppen ők adományozták a Washington-díjat, s úgy tudom a Kováts Mihály-díj várományosa is…

– Őszinte leszek: amikor kiérkeztem New Yorkba, s szakmailag helyt kellett állnom, éjjel-nappal a könyveket bújtam, vizsgákra készültem, el kellett fogadtatnom magam az amerikai körökkel, nos, akkor nem volt időm a magyar közösségekbe járni. Nem vettem részt egyetlen magyar szervezet munkájában sem. Az Albert Einstein Egyetemre jártam, de ott nem volt egy magyar sem, s most is tanítok ott, de sajnos, most sincs ott honfitársam. Igaz, voltak és vannak nagyon jó barátaim, így New Yorkban Krencsey Marianne, s a férje, Bollók Barbaráék, New Brunswickból Molnár Ágoston professzor, Connecticutból Somogyi Balázs, s még említhetném a nőgyógyász barátaimat, s másokat, tehát a magyar kapcsolataim ilyen módon élők. Sőt, elvállaltam a New York-i Kossuth Koszorúja Alapítvány elnöki tisztét, s ami a legfontosabb, hogy feleségemmel, aki szintén szülész-nőgyógyász, s nagyon sokat köszönhetek neki, a három gyermekünket magyarul neveltük, megtanítottuk az anyanyelvünkre. S noha most már a világ különböző részein élnek, dolgoznak, mégis az idei karácsonyra mind hazajöttek Magyarországra hozzánk, s együtt töltöttük a szeretet ünnepét, itt Budapesten. S talán még e témához annyit, hogy nincs olyan nap, amikor ne olvasnék valamelyik magyar írótól valamit, Máraitól Mikszáthon, Móriczon át Wass Albertig. Irodalmi „mindenevő” vagyok, falom a betűket, rengeteget olvasok - azt hiszem, ez is a magyarságtudathoz tartozik. Ezeken kívül támogatok fontos magyar kezdeményezéseket, jótékony célra fordítok jelentős összegeket, ha bárhová hívnak, s időm engedi, nagyon szívesen megyek. Nem tudom, ezeken kívül mit kell még tennem a magyarságért?

– E sok teendő mellett, mikor van szabadideje, s mire fordítja azt?

– Nagyon jó munkatársaim vannak, akik önállóan irányítanak egy-egy területet, nagy felelősséggel és abszolút bizalommal vagyok irántuk. Ez a munkaszervezési felfogás sok terhet vesz le a vállamról. Ami a családi vonatkozást illeti, a feleségem, Olga, annak ellenére, hogy kiválóan helytállt a szakmájában, s a közös intézeteinkben is maximálisan teljesít, mindig elegendő időt áldozott arra, hogy a gyermekek neveléséről gondoskodjon, a családot összetartsa. Így aztán csaknem mindig jut annyi szabadidő, hogy naponta egy-egy órát kiszakítsak magamnak a sportra, s akkor futok, úszom vagy teniszezem. A pénz különösebben nem izgat és nem is zavar, nincsenek különösebb tárgyiasult extra vágyaim. Egy jó könyv, egy kis testmozgás, egy-egy jó baráti beszélgetés, szakmai vita, a családom, a gyermekeim élményei jelentik nekem az apró örömöket, s ezek a legfontosabbak az életemben. Őszintén mondom, hogy nekem nincsenek gondjaim, problémáim - boldog ember vagyok, s azt hiszem, ez a legnagyobb dolog, amit elérhet az ember... És én elértem.

T. L. 

Családi körben (balról): Rita, Olga, a feleség, Géza, mögötte Dani és jobbra Tommy, a fiai