Balogh Sándor, a Nemzetközi Roma Szövetség alelnöke megfigyelőként vesz részt a választásokon

Libanoni zsoldos katonából New York-i üzletember

A Nemzetközi Roma Szövetség (RomaFed) New York-i vezető személyisége, Balogh Sándor az előző két magyarországi parlamenti választásokhoz hasonlóan idén tavasszal is nemzetközi megfigyelőként vesz részt a voksolás mindkét fordulójában. A saját manhattani cégét vezető üzletember korábban Tom Lantos amerikai kongresszusi képviselő ajánlására EBESZ-megfigyelőként, míg ezúttal az ECEO szervezet égisze alatt ellenőrzi a választások tisztaságát, és megfigyeli a cigány kisebbség választói aktivitását. Kalandos életútját rövidesen könyvben is olvashatják az érdeklődők. A készülő kötetből az alábbiakban egy izgalmas részletet is közre adunk.

Kalandok az égő cédrusok földjén

– Amikor otthon már mindenből elegem lett, összeraktam a kis pénzem, és kimentem Törökországba - számolt be a hirtelen ötletről Balogh Sándor. – A barátaim javallották, hogy jelentkezzem az iráni háborúba katonának. Bementem az iráni nagykövetségre, ahol azt felelték: szó se lehet róla, mert nem vagyok muzulmán.

Ekkor a szállón, néhány szerb fiú rávette Sándort, hogy menjen velük Bejrútba. Libanonban ekkor már évek óta folyt a polgárháború. 1981-et írtunk, és az „égő cédrusok” országában nagy szükség volt a katonákra.

– Hogy annyira katona szerettem volna-e lenni? – teszi fel a kérdést önmagának. – Nos, akkor már nem volt számomra más kiút! Elmentem Bejrútba, ahol tengtem-lengtem. A Basír Dzsemajel-féle Libanoni Keresztény Milícia kötelékében egy olajmezőre kerültem, ahol semmit sem kellett csinálni, csak őrizni a területet. Huszonnyolcan voltunk, valódi nemzetközi „brigád” – igaz, sok magyarral –, és a polgárháború közepén, kis híján az unalomba haltunk bele.

A libanoni viszonyok közt társasági életről nem lehetett beszélni. Sándor úgy fogalmaz: „Mintha zárt osztályon lettünk volna: se ki, se be! Megkaptuk a reggelit, ebédet, vacsorát, és ha sorra kerültünk, felvettük az egyenruhát, s kimentünk őrködni. ”

Balogh Sándor öt évre szegődött a milíciához, de a harmadik esztendőben mindenből elege lett. A Dzsemajel elleni merénylet után véget ért az „aranykor”, senki nem tudhatta, másnap reggel mire ébred. A legénységből egyre többen dezertáltak.

– Bennem is csak egy megoldás érlelődött háromévi pokol után. Menekülni! – magyarázza vakmerő tettét.

A szökést hárman szervezték: Sándor, egy pest környéki és egy erdélyi fiatalember. Összeraktak hatszáz dollárt, lefizették azt a helybéli férfit, aki becsempészett nekik egy térképet, és elmondta, hogyan juthatnak ki a bejrúti repülőtérre, ahonnan – ha szerencsések – elszökhetnek a harcok által sújtott országból.

A szökés éjszakája regénybe illő izgalmak között zajlott.

– Hármunk közül Péter, az erdélyi fiú volt az irányító, aki régebben a francia idegenlégióban szolgált. Azon az éjszakán is huszonöten aludtunk a szobában, így csendesen kellett cselekednünk. Éjfélkor léptünk akcióba. Péter rafináltan ellopta a szolgálati dzsipet, amelynek kulcsát pénzért sikerült megszereznünk. Beugrottunk a kocsiba, és Péter indított. Az izgalomtól alig kaptunk levegőt, mert, ha az őr tüzet nyit, mindnyájan meghalunk. Péter gázt adott, áttörtük a kis deszkasorompót, és elhajtottunk. Szerencsénk volt, mert az őr valószínűleg aludt a bódéban. Teljes gázzal hajtottunk, mert hosszú, veszélyes út vár ránk, másfél óra alatt érhettünk ki a repülőtérre. Fegyvertelenül mentünk, mert tudtuk, hogy ellenkező esetben az első ellenőrző pontnál a helyszínen kivégeznek.

Az úton a fiúk három ellenőrzőponton is baj nélkül átjutottak. Az őrök látták, hogy egyenruhában vannak, és nincs náluk fegyver, ezért elhitték, hogy hivatalos úton járnak.

– A reptéren már lőttek ránk! – folytatja Sándor. – Nem álltunk meg a kapuban, és az őrség tüzet nyitott. Azért nem álltunk meg, mert tudtuk, hogy a repteret ellenséges katonaság védi. Péter megmondta, hogy lőni fognak, ezért lebukunk az ülés alá, ő gázt adott, és betörte a sorompót. Így jutottunk a repülőtérre, amely semleges terület volt, így az arabok nem jöhettek utánunk.

A reptérről a francia légitársaság járata indult. A fiúk kiugrottak az autóból, és rohanni kezdtek a géphez, ahol már várták őket. Igazolniuk kellett a személyazonosságukat, és bizonyítaniuk, hogy a háborúból menekülnek. A procedúra után felültek a gépre, amely Franciaországba indult. A Boeing 747-es zsúfolásig teli volt mindenféle nációkkal. Tán a három magyaron kívül nem is volt köztük fehér ember.

– Az úton rettenetesen izgultam – említi. – A gép tömve volt gyanús alakokkal, nem tudtuk, ki a barát és ki az ellenség. Fegyveresek is voltak közöttük, attól féltem, hogy lelőnek. Félelmemben talán be is vizeltem. Végül szerencsésen landoltunk, és kiderült, kár volt izgulnom, mert ellenséges katonát a franciák nem engedtek fel a repülőre.

Marseille-ben ért földet a gépmadár, és a leszállás után hetven, állig felfegyverzett kommandós érkezett a díszes társaság „üdvözlésére.”