Magyar ösvény Új-Guineában

    A közelmúltban Pápua Új-Guineában járt az az expedíció, mely Fenichel Sámuel és Bíró Lajos természettudományos kutatók ottani munkásságának dokumentálását tűzte ki célul. Az expedíció szakmai vezetője dr. Hangay György, filmes szakembere Xántus Gábor, a kiváló erdélyi dokumentum-készítő volt. A pápuák földjére Xántus Gáborral tartott fia, Áron is.

Ki is volt Fenichel Sámuel és Bíró Lajos?

Fenichel Sámuel 1868. augusztus 25-én látta meg a napvilágot Nagyenyeden, tanulmányait a város híres Bethlen Kollégiumában végezte. A természet, ásványtan és régészet iránti érdeklődését kiváló tanárai keltették fel és alapozták meg. 1889-ben már a Román Nemzeti Múzeumban dolgozott, ennek keretében egy dobrudzsai ásatáshoz került, ahol megismerkedett Albert Grubauer müncheni ornitológussal. Grubauer meghívta készülő új-guineai expedíciójába. Fenichel elfogadta a meghívást, és 1891 őszén együtt indultak útnak, hogy hosszú, kalandos hajóút után, december 22-én az új-guineai Astrolabe-öbölben tegyék szárazföldre lábukat.

  Miután Grubauer megbetegedett és visszatért Németországba, Fenichel egyedül maradt. Haláláig az Astrolabe-öböl környékén gyűjtött jelentős mennyiségű néprajzi és természettudományi anyagot. Fenichel Sámuel összesen 15 hónapot töltött Új-Guineában, mert sárgaláz következtében 1893. március 12-én, 25 évesen elragadta a halál. Gyűjtésének nagy része a magyar kormány közbenjárására hazakerült.

A Természettudományi Társulat 1895. február 9-i emlékülésén Herman Ottó méltatta a 25 évesen elhunyt kutató, Fenichel Sámuel tudományos érdemeit, és az ott elhangzottak ösztönözték és lelkesítették fel Bíró Lajost arra, hogy folytassa a csendes-óceáni szigeten megkezdett munkát.

  Bíró Lajos 1856-ban született Tasnádon, ahol kisiskolás kora óta foglalkoztatta a természet. Mire Budapestre került, már hatalmas rovargyűjteménye volt. Nevelőként, majd tanárként dolgozott, szűkös keresetét gyűjtő utakra fordította. Bírót már kora ifjúságától érdekelte a világnak az a része, ahol az európai kultúra nincs jelen. Fenichel Sámuel példáján valószínűleg hirtelen rádöbbent, hogy a távoli földrészek megismerésének vágya meg is valósítható, ezért 1895-ben eladta 20 ezer darabból álló rovargyűjteményét, és 1896-ban elindult Új-Guineába.

  Bíró felkészült kutató volt, már használt fényképezőgépet, és 100 százalékos páratartalomban is tudott preparálni: felfüggesztett bádogedényben szárította a rovarokat, és forrasztó sóval zárta le az edényeket. Hat évet töltött Új-Guineában, ahol mintegy 200 ezer állatot, köztük lepkéket, legyeket, darazsakat, hangyákat és 6 ezer darabból álló néprajzi eszközt, kultikus tárgyat gyűjtött össze, és küldött haza. Rovartani gyűjteményének tudományos feldolgozása a mai napig tart. Budapesten hunyt el, 1931-ben.

  A mostani expedíció első állomása Új-Guinea fővárosa, Port Moresby volt, melynek egyetemén a Bíró-Fenichel Emlékbizottság által elhelyezett bronz domborművek és emléktábla került lencsevégre. Az emlékbizottságot az Új-Guineában látogatóként tartózkodó Balogh János professzor és az ott dolgozó dr. Szent-Ivány József hozta létre 1975-ben.

  Port Moresby után Madang következett. Madang az Astrolabe öböl partján fekszik s egykoron – Friedrich Wilhelmshafen néven – a német gyarmati Új-Guinea adminisztrációs központja volt. Ez a település volt Fenichel Sámuel és Bíró Lajos munkásságának kiindulópontja. A városban semmi nem emlékezteti a jelenkor emberét természettudós honfitársainkra.

  Madangot elhagyva, a kutatócsoport a Bismarck-tenger partján, nagyjából az Astrolabe-öböl partvonalát követve indult Bogadjim felé a helyenként őserdővel, másutt bozótos banánültetvényekkel szegélyezett úton. Útközben az egyik koros terepjáró felmondta a szolgálatot, ki kellett cserélni. Talán ez volt a szerencse, mert az újabb kocsi kilométereken át jól bírta a szinte járhatatlan földutat, a folyókon, patakokon, mély vizes árkokon való átkelést.

    Az új-guineai kisebb települések érdekessége, hogy helyváltoztatók. Ennek a bennszülött építkezési mód az oka, hiszen a különböző cölöpökből és háncsokból összetákolt építmény 10–15 év alatt annyira tönkremegy, hogy javítani sem érdemes. Egyszerűbb egy új tisztást keresni, néhány jó karót vágni az erdőben, egy-két hosszabb gerendát faragni a frissiben kidöntött fákból és a szomszéd segítségével néhány nap alatt kész is az új ház. Ennek a praktikus eljárásnak azonban az a következménye, hogy a falu csúszkál, és az elvándorolt falu neve is megváltozik. Ezért, ha arról van szó, hogy az expedíció Bogadjim felé vette útját, akkor az ugyanazt jelenti, hogy a valamikori Bom, vagy a régi Stephansor volt a fő irány, mindhárom név egy közösséget jelöl, de időben és helyben elcsúszás van közöttük. Hogy Új-Guineában könnyebben azonosíthatók legyenek a települések, szokás megadni a falu jelenlegi földrajzi szélességi és hosszúsági fokát - akkor nem lehet tévedés.

    Fenichel Sámuelt Bogadjimban helyezték örök nyugalomra. Amikor Bíró Lajos 1896-ban elindult Fenichel nyomán, első fontos feladatának tartotta, hogy megkeresse elődje sírját. Ez nem volt könnyű, a nyilvántartások hiányos vezetése miatt. Törekvését végül is siker koronázta, Bongu faluban a helybéliek tudták, hogy „Pintyel”, a fehér kutató a stepharsoni misszióskórházba került, ahol utolsó ápolója ismerte Pintyel, alias Fenichel sírjának helyét, és odavezette Bírót. Bíró Lajos jól értett a fényképezéshez, képei megmaradtak, és ezek egyikén megörökítette a temető egy részletét, melyen Fenichel fakeresztje közelében egy nagy fekete gránit síremlék látható.

    A fakereszt már régen elkorhadt, de a gránit megmaradt, s tájékozódási pontként szolgált Fenichel nyughelyének megtalálásához. Balogh János professzor 1971-ben Bíró fényképe alapján megtalálta a sírt, megtisztította a sűrű trópusi növényzettől és új keresztet állított fel. Néhány évvel később magyar filmesek is felkeresték a sírt, majd egy negyedszázadig ismét feledésbe merült.

    A mostani expedíciónak ismét csak a Bíró Lajos fényképén látható gránit síremlék nyújtott segítséget. Egy helybeli fiatalember felismerte az emlékművet, és ennek az információnak birtokában már megvolt a támpont. Arra azonban senki nem számított, hogy az árnyas ösvényeken, banán, kakaó- és dinnyefák mögötti helyen lévő sír gyönyörűen karbantartva fogadja a csoportot. A téglalap alakú sírfelületet fakeret formázza, melyet szép, hamuszürke tengeri homok tölt ki. A homokba fehér koralldarabokból, stilizált keresztet mintázott egy szerető kéz, s ahol a fejfa állt valaha, most szép díszcserje aranyba hajló, fényes zöld lombozata virít. Ez elé a bokor elé került az expedíció Fenichel Sámuel bronzkeretes, színes portréval ellátott emlékműve, melyet halálának 115. évfordulójára dr. Hangay György készített.

    Az emlékműállításon Bogadjim apraja-nagyja is megjelent, a falu főnöke meleg szavakkal válaszolt a megemlékezők köszönetnyilvánítására, majd nagy bozótvágó késével mélyedést vájt a sírba, amibe a nagyenyedi Bethlen Kollégium ládikája került.

A ládikában Fenichel szülőházából származó tégladarabkák, egy maréknyi erdélyi föld és magyar-angol nyelvű emlékokmányok vannak. A megemlékezés folytatásaként a faluban kezdetét vette az ünnepi alkalmakkor szokásos, bennszülött viseletben előadott táncos-dobos ünneplés, amelynek befejeztével üdvözlőbeszédek hangzottak el.

Az expedíció még eljutott Erimába, ahol Fenichel és Bíró is dolgozott. A bennszülöttek a magyar csoportot itt is nagy vendégszeretettel fogadták, ami kellemes emlék maradt.

A sikeres expedíció után dr. Hangay György a következő megjegyzést fűzte a lezajlott eseményekhez:

   „Több, mint két évvel ezelőtt kezdtük tervezni ezt az utat, Xántus Gábor kezdeményezésére, aki első Új-Guinea kutatóinkról, Fenichel Sámuelről és Bíró Lajosról dokumentumfilmeket szándékozott készíteni. Mindketten Erdélyből indultak, s mindkettőjük életművének legfontosabb része az Astrolabe-öbölhöz kötődik. A hiteles - és nem utolsósorban a néző számára látványos – dokumentálás céljából nélkülözhetetlen volt a helyszínek felkeresése. Ez rendben is lett volna, hiszen ennek fontossága vitathatatlan volt már az első perctől fogva – csak éppen az anyagiak, vízumok és engedélyek hiányoztak hozzá. A helyszínek felkutatása, azonosítása, megközelítésük megszervezése már kellemes szórakozásnak tűnt ezek után... de azért két év kellett hozzá, hogy mindez megvalósuljon, s végre eljuthassunk Új-Guineába”.

Majláth-Ábray Ágnes