Piller Éva, Gida és a többiek ***

Megőrizték és továbbadták nemzetszeretetüket

Brazília kis Magyarországa Sao Paulóban

    Brazíliában abban az időben nem volt nehéz a beilleszkedés. A brazil nép nagyon felnézett az európai emberekre, s boldog volt, ha egy onnan érkezett beházasodott a családjába. „Óh, az európaiak mind nagyon intelligensek!” – mondták az egyébként is melegszívű, nyitott és barátságos dél-amerikaiak. Persze, amikor '49 novemberében az ötfős Tirczka-család behajózott Rió de Janeiróba, kisebb gondjuk is nagyobb volt ennél a jelenségnél. Munkára, keresetre, megélhetésre vágytak. A 17 esztendős szép nagylányuk, Évike sem gondolt arra, hogy innentől egész élete Brazíliához fog kötődni.

    Merthogy korábban remekül éltek Magyarországon, s egyáltalán nem vágyódtak innen sehová. Édesapja, Tirczka Lóránt főmérnök jól keresett a Ganz gyárban, édesanyja, Ilus néni pedig szépen viselte gondját a három gyermeknek. Évike a fákkal ölelt városmajori iskolába járt, zongorázni tanult, zenei karrierről álmodozott, s segített nevelni kisöccsét, Lórit és húgát, Ilucit.

    Nyaranta a Balatonra jártak. Nagyszüleinek volt egy nyaralója, nagy gyümölcsöskerttel, benne alma, sárgabarack, cseresznye, szilva és sok hatalmas diófa. Nagypapa csónakot is tartott, így az unokái horgászni, pecázni jártak. De csak a lányok! A fiúk nem jöhettek, mert nem tudtak nyugton és csendben maradni a csónakban.

Még sokat szeretett volna a Balatonra járni, zongorázni, barátaival játszadozni, ám a történelem közbeszólt: Magyarország belépett a világháborúba, s innentől gyökeresen megváltozott az életük. Ebből az időkből arra emlékszik: az éjfél utáni óvóhelyre vonulás azt jelentette, hogy másnap csak tíz órára kellett bemenni az iskolába. Ám, az oroszok egyre közeledtek, Tirczkáék pedig egyre távolodtak szép kis házukból a határ felé, s 1945 nagypéntekén kimenekültek az országból.

– Amíg lehetett benzint kapni, addig az autónkkal utaztunk, de aztán elfogyott a szufla, s valahol az útszélén hagytuk szegény Opelünket. Édesanyám valahonnan szerzett valamiféle kétkerekű kordét, rákötöztük a dolgainkat, a kétéves húgomat a tetejébe ültettük, és magunk toltuk-húztuk – emlékezik

vissza ezekre a keserves napokra Piller Éva Sao Pauló-i házában – Nem voltunk egyedül az országúton, sok menekült,  kibombázott, s civilre vetkőzött katona bandukolt fáradtan mellettünk.

Bajorországban – Gern bei Eggenfelden – egy parasztember fogadta be őket a házába. Már csak a szénapadláson jutott hely nekik.

– Szüleink elhatározták, hogy bár a háborúnak vége van, nem indulunk haza: meg kell várni, hogy mi lesz a békekötés után? 1945 decemberében azt hallottuk a rádióból, hogy azok a magyarok, akik ez év végéig nem térnek haza Magyarországra, elveszítik magyar állampolgárságukat. Ex-enemy DP (volt-ellenség, displaced persons), ez lett a hivatalos státusunk. Mi, magyarok, „ex-enemyk”, nem részesültünk az ENSZ által intézményesített segélyszervezet, az UNRRA adományaiban. Teljesen magunkra maradtunk.

    Több mint három esztendőt töltöttek Bajorországban, s 1949. november 11-én léptek partra a Rio de Janeiró-i kikötőben. Egyik korábban érkezett barátjukhoz költöztek, egyelőre vendégségbe. Azután gyorsan alakultak a dolgok: édesapja pár nap múlva már állásban volt egy német zsidó vállalkozónál, építkezési darukat rajzolt, jól jött hát a Ganzban szerzett tapasztalat! Nemsokára egy bérelt kertes házban lakhattak – de hát hol volt ez a budapestitől?!

Milyen élet volt Rióban? A város az idegenforgalomra, a belföldi és a nemzetközi turizmusra összpontosított, új, elegáns hotelek épültek végig a tengerparton, éttermek tökéletesedtek, nemzetközi szintre emelkedtek. A már amúgy is igen színes karneváljukat világszenzációvá tornászták fel. Amelyik magyar család nem az idegenforgalmi ágazatban dolgozott, lassan nem találta a helyét. A cégek, gyárak egymás után költöztek el Rióból, a nyugdíjas generáció pedig a környékben, a hegyvidékre épített kis nyaralójába menekült a hőség és a tömeg elől. Fiataljaik más városokban, sőt más országokban keresték a boldogulásukat.

    A világ legszebb városainak egyike, csak azért, mert a világ legszebb városainak egyike, nem tudta a magyar emigrációt ott tartani. Pillerékkel együtt nagyon sok magyarnak megszakadt a szíve, hogy onnan el kell jönniük, de lassan-lassan mindenki vette a sátorfáját. Olyannyira, hogy manapság már egyáltalán nincs magyar közösség Rióban.

Sao Paulo, ez a húszmilliós megaváros lett a magyarság új központja. Itt ismerkedett meg Éva, egy magyar bálon a Felvidékről kivándorolt Piller Gedeonnal, akihez 1963-ban férjhez ment, s felvette a nevét. Szép családot alapítottak: Gida (1964), Kinga (1966), Emese (1967). Mára nyolc unokával örvendeztették meg a gyerekek a nagyszülőket.

– Gidának, a férjemnek felelősségteljes állása volt, sokat dolgozott, korán ment el, későn jött haza – meséli Éva. – Ipari építkezéseket tervezett és vezetett. Amikor a gyerekek nagyobbacskák lettek, már mind a négyen jártunk cserkészetre. Ez a tény a gyerekek neveléséhez nagyon pozitívan járult hozzá! Például a sátorozás, a nyafogás nélküli ázás-fázás, izzadás, esőben főzés, az „ahol tud, segít” és a többi törvény. Amikor még nem lehetett hazalátogatni, személyes magyar élménnyel nem szolgálhattunk gyerekeinknek. Családi alapon nem tudtuk volna a gyerekeknek a szükséges magyarságismeretet, magyarságszeretetet megadni. Pedig ezt mi és azok a családok, akik a cserkészetbe küldik a gyerekeiket, fontosnak tartják. Utódainknak meg kell ismerniük a gyökereiket!

A különféle cserkészprogramok észrevétlenül, játszva nyújtják a „magyarságélményeket”. Portyán, akadályversenyen, tábortüzeken. Azután, akik hajdanán tagjai voltak, elviszik gyerekeiket a mozgalomba, hogy azok is kapják meg ugyanezeket az ismereteket. Így lesznek a született brazil gyerekek, magyar leszármazottak, akik ismerik szüleik hazáját, nagyszüleik múltját.

– A cserkészmunka segítette elő, hogy mindenki felfedezte önmagát, és tehetségének megfelelően foglalkozzon az ifjabb generációval. Én ösztönösen a népdal, a népi szokások, a népi tánc felé fordultam. Cserkészanyag és Magyarságismeret – ez volt két oszlopa a külföldi magyar cserkészmunkának. Hogy „jó munkát” tudjak végezni, áttanulmányoztam a Magyar Népzene Tárát, a Magyarság Néprajzának szellemi és tárgyi köteteit, Kodály, Bartók minden írott művét a magyar folklórról.  Elértem, hogy a külföldön született gyerekek tudják, hogy Magyarországon nem csak népdal volt, hanem ismerik Lisztet, Erkelt, Dohnányit, Kodályt és Bartókot is.

Éva hosszú időn keresztül a Külföldi Magyar Cserkészszövetségben szolgált, mint dél-amerikai kerületi parancsnok. Több kiképzőtábort vezetett, megírta az első majd a második Leánycser-

készkönyet 1961-ben, s 1997-ben. Beválasztották a szövetség központi vezetőségébe, amely kormányozza az egész világon, akkori statisztika szerint 17 országban működő, mintegy 80 magyar cserkészcsapatot. Közben többször választották meg intézőbizottsági tagnak. Számos cikke megjelent a cserkészújságban, s ő tudósítja Brazíliából az Argentínai Magyar Hírlapot és az American Hungarian Panoráma magazint.

Persze, mindeközben keményen dolgozott a különféle munkahelyeken. Mivel két „praktikus” nyelvvel érkezett Brazíliába, a némettel és az angollal, a portugált itt elsajátította, így a magyarral együtt négy nyelvet beszélt perfekten, így tehát hamar munkát kapott. Előbb egy amerikai kirendeltségen, a Honeywell (ipari mérőberendezések) irodájában jól fizetett titkárnőként dolgozott, utána a Volkswagennél, végül a Metal Leve-nél (autóalkatrészgyár) ugyanezen munkakörben fejezte be dolgozói pályafutását.

– És hogy miért nem hagytuk el soha Brazíliát? – kérdez vissza Piller Éva, szinte önmagának is keresve a helyes választ. – Őszintén szólva, sohasem jutott eszünkbe más országba menni. Egy emigráns, ha valahol letelepedik, hosszú évekbe és iszonyatosan nagy energiába kerül, hogy az idegen világban megállja a helyét, s emellett ki tudjon alakítani egy kívánt, esetünkben magyar életformát. Ebben Brazília soha nem akadályozott meg bennünket, talán ezért is eresztettünk itt gyökeret. Visszamenni Magyarországra, mindent itt hagyni, s hat évtized után otthon újrakezdeni? Amikor már itt egy kis Magyarországot megteremtettünk magunknak? És, azt hiszem, büszkén mondhatom, hogy talán hazánknak is hasznos képviselői tudunk itt lenni, megismertetni, szimpátiát ébreszteni egy olyan társadalomban, amelyik jóformán semmit sem hall arról a kis távoli kis országról. Annak idején, amikor idejöttünk, ilyeneket kérdeztek tőlünk: Magyarország Európában van? Bukarest a fővárosa? Németül beszélnek? És mi van ma? Ma Brazíliában október 23-a Magyarország napja, az egész ország ünnepli! Sao Paulóban van Magyar Nép tere és a téren Árpád-szobor. Hogy a magyar emigráció meddig és hogyan marad meg, miután mi elmentünk, már nem a mi felelősségünk? Erre a kérdésre mi nem tudhatjuk a választ. De mi magyarságunkért mindent megtettünk, amit megtehettünk.

E vallomáshoz mit tehet hozzá még a krónikás? Csak annyit, hogy sok Piller Évára és Piller Gedeonra lenne szükség szerte a világban. Halkan teszem hozzá: még az óhazában is nagy szükség lenne rájuk. Isten éltesse őket sokáig!

Tanka László

Elismerték munkájukat

  Munkájukat az óhazában is elismerték: Piller Gedeon a Sao Pauló-i magyar közösség szociális gondoskodásának szervezésében szerzett érdemeiért a Magyar Köztársaság elnökének arany emlékérmét, Pillerné Tirczka Éva pedig a brazíliai magyar ifjúság magyarságtudatának megőrzése érdekében végzett munkáért a Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztjét vehette át a kilencvenes évek végén.

Pillerék a közéletben

  A brazíliai magyar közösség életében évtizedeken át meghatározó szerepet játszott a Piller család. Éva több mint hat évtizede végez cserkészmunkát, tizenhat éven át volt a Magyar Ház igazgatója, majd négy éven át elnöke. A Könyves Kálmán Szabadegyetem dékánja és titkáraként összesen húsz évet dolgozott. Ő alapította a Kodály Kórust, irányításával működik egy könyvtár, amelynek gyűjteményét sokan megirigyelnék még Magyarországon is. Gida, a férj, majdnem hasonló közéleti szerepet játszott: hosszú éveken át a legjelentősebb magyar szervezet, a Segélyegylet elnökhelyettese volt majd elnöke. Fiuk, ifj. Piller Gida a Pántlika tánccsoport vezetője volt évekig, Emese lányuk pedig Münchenben jelenleg is cserkészparancsnok. Hogy a nyolc unoka miként folytatja majd ezt a szép közéleti pályafutást? Hát, nincsenek könnyű helyzetben…